az én napom, nagyon-nagyon-nagyon nem az én napom. A ködnek mondjuk kimondottan örülök, mert pontosan ilyen a hangulatom, amihez az illik, hogy a ködbe vesző sötét utcákon bolyongjak hüppögve, felhajtott gallérral, zsebre tett kézzel, szipogva, mert oly nehéz az élet. Végül is csak több mint két hetet leszek szabin hamarosan, közeleg a kedvenc ünnepem, rajtam meg ma kitört az el akarok vonulni egy sarokba és zokogni úgy három órán át hangulat. Tudja a franc, hogy mitől, de mindenesetre ma jó lenne, ha csak nagyon gyengéden és suttogva beszélne hozzám mindenki, nagyon odafigyelve az érzékenységemre. Bár ez sem jó, mert akkor meg ettől fakadok sírva, mert ez milyen megható már. Rettenet. És még rá sem gyújthatok, pedig az is milyen romantikus, mikor az ember lánya szenvedő arccal cigarettázik, beleeregetve a ködbe a füstöt. Zenóbia, hülye vagy mint a segg!
Ma átadjuk az idei év első karácsonyi ajándékát, az remélhetőleg kirángat a ködből ami megülte az agyamat. Bár a delikvensek egyharmad része nem fogja még annyira értékelni a dolgot, de majd a szülei remélhetőleg elmesélik neki később, amikor majd igen, hogy mekkora jó fej a Zenóbia néni meg az Iván bácsi.
Felteszem inkább további nyavalygás helyett a Diótortámat, mert arra állati büszke vagyok most, de tényleg!