Fel is kerekedtünk múlt csütörtökön, hogy jót nyaraljunk, és jót nyaraltunk nyomban. Elindultunk két bőrönddel, öt napra, és nem is pakoltam túl sok ruhát, attól eltekintve, hogy vittem magammal három farmert, amiből csak egyet hordtam. De éppen hordhattam volna a másik kettőt is, ha ahhoz lett volna kedvem. A tatai fesztivált elölről-hátulról-keresztül-kasul bejártuk, minden árust ismertünk név szerint, tudtuk hol árulják olcsóbban a kürtöskalácsot, és hol érdemes venni a lángost. A kürtöskalács az valami olyan dolog, amit úgy tűnt, hogy mindenkinek ennie kell, aki kilátogat egy fesztiválra, mert iszonyú sorok álltak érte folyton. Természetesen nekünk is végig kellett várni egy iszonyú hosszú sort, de megérte. A harmadik nap végére a grillcsülök és a tócsni után jött el az a pont, amikor már én is úgy éreztem, hogy ez nem mehet így tovább, ha még egy napot tartana a fesztivál, valószínűleg kajakómába esnék, pedig a csülökből már csak falatokat bírtam enni, a nagyját meghagytam az Ivánnak.

Az a számunkra szokatlan helyzet állt fent a fesztivál ideje alatt, hogy minden programot időben kezdtek. Emiatt minden programról lemaradtunk természetesen. Amit máig sajnálok az a sárkányhajó bemutató/verseny/újabb bemutató/felvonulás, ezek egyikét sem sikerült látnom, mindig csak a dobot hallottuk valahonnan a távolból, mert bénák vagyunk. A tűzijáték volt az egyetlen amire kimentünk időben, és jó helyet is kerestünk, mert azt mondták a helyiek, hogy majd a vártól indítják a cuccost. A helyiek vagy vicces kedvűek voltak, vagy idén először nem onnan indították, így a tűzijáték nagy részét kitakarta egy kurva nagy fa. Azért szép volt. Mungo Jerry halálos volt, a fickó nem akart hazamenni, de tényleg. A műsoridejére rájátszott egy órát legalább, és végig szívatta a népet, hogy na majd mindjárt eljátsszuk a summertime-ot, na majd mindjárt tényleg, a következő már tényleg az lesz, természetesen a végére hagyta, de akkor cifrázta vagy fél órát. Miattunk ráhúzhatott volna még, mert az utána következő zenekart inkább hagyjuk is. Láttunk két verekedést is, egészen kielégítőnek találom így visszatekintve a fesztivál élményeimet. Az egyiknél megérzésem szerint nagyjából húsz forinton ment a vita, a másiknál pedig helyi biciklisnek elege lett a sok suttyó parasztból aki megszállta az ő városát, és így nem tudott biciklizni a megszokott útvonalán, és ettől bekattant. Szegény, fogják még megrázkódtatások érni az életben. 

És nem lehetünk még annyira öregek, mert még mindig tudunk úgy aludni, hogy a fal túloldalán hajnalig dübörög az I'll survive. Vagy annyira öregek vagyunk, mert ahelyett hogy hajnalig ugrálnánk a színpadon, alszunk a fal túloldalán.