Zenóbia

Zenóbia

Porcelán kiskacsa

2016. október 04. - Zenóbia

Fel van írva a telefonomba, hogy írjak posztot a berögződésekről, mert lassan tényleg ott tartok a frászt lassan, hogy ha nem írok fel mindent, akkor örökre elfelejtődik, csak a sejtelem marad, hogy valamit kéne, kellett volna, áh mindegy. Most már csak valami rendszert kéne ebbe vinni, hogy ne különféle cetlikre, telefonba, naptárakba jegyzeteljek félszavakat, hanem mondjuk egy fix helyre. Lehet az segítene. Vagy nem. Szóval egyik este elalvás előtt (abban a bűvös másfél percben) jutott eszembe, hogy mik azok a berögzült szokások, rituálék, amiktől nem szabadulok sosem már, és mik azok, amiktől vélhetően megszabadulnék, ha épp nem egyedül élnék. Arról egyébként, hogy kilencven százalékban a jobb oldalamon alszom el, mert úgy nem vagyok háttal az ajtónak. Aztán persze elaludtam, de pár naponta elolvastam, hogy "írjposztot" és akkor mindig gondolkodtam ezen egy kicsit, ez azért is volt jó, mert rájöttem, hogy tök hülyeség az egész. Nyilván nem az ágy közepén aludnék, haha, és valószínűleg nem rózsaszín plüss zokniban*, de inkább hanyagabb lettem egy csomó dologban, mint drasztikusabb, szóval vélhetően senkit nem vagdosnék fejbe egy baltával azért, mert nem pontosan ugyanoda rakja vissza a porcelán kiskacsát, mint ahonnan elvette.**

A hanyagabb lettem az még mindig nem azt jelenti, hogy térdig járok a koszban, hanem ilyen renitens dolgokat, hogy néha eljövök úgy otthonról reggel, hogy nem egyengetem el az ágytakarót, vagy nem mosogatom el a kávésbögréket meg a borospoharakat, csak háromnaponta.  Egy igazi punk veszett el bennem. A saját különbejáratú hülyeségeim meg mind a félelmekből fakadnak, nem húzom le a redőnyöket, mert akkor nincs semmi fény, és körvonalakat legalább muszáj látnom. A rovarokat megöljük, nem pátyolgatjuk őket ki az erkélyről a természetbe, mert visszajönnek. Öt darab könyv van a párnám mellett, mert előre nem lehet tudni, hogy melyikre lesz kedvem elaludni, elemlámpa is van, mert mi van ha nincs áram, meg akár meg is lehet vele dobálni bárkit, aki netán el akarná rabolni a szüzességemet tévémet. Jelenleg csak dobálásra alkalmas, mert egyik nap véletlen földhöz vágtam. Általában irracionális dolgoktól félek, azoktól is főleg akkor, ha rémálomból ébredek, ami szerencsére viszonylag ritkán van, de ha van, akkor rohadtul élethű. Pedig amikor épp hajnali kettőkor mászkálok tök egyedül az egész kerületben, akkor épp eszembe juthatna, hogy valami bajom is lehet, de sosem jut.

fb_img_1456340408933.jpg

A vicc kedvéért megnéztem, hogy miről írtam három évvel ezelőtt, basszus ugyanígy a tetves memóriámról panaszkodtam, minek is írok blogot egyáltalán. Ja, és a konvektorok beüzemelve, részemről jöhet a tél. A berögződésekre visszatérve - amikről asszem elmondhatjuk, hogy nem is berögződések, hanem parák-, a tél beálltával az is lesz, hogy reggelente kétszer megyek vissza az ajtóból lecsekkolni az összes konvektort, hogy tényleg levettem-e e a megfelelő fokozatra. Ettől még mire leérek a lépcsőn már nem leszek benne biztos, de erős nő lévén, onnan már nem megyek vissza.

Emlékeztek még rá, hogy nyár közepén eldicsekedtem, hogy az erkélyen túléltek a növények? Na. Hazudtam.

*nem árulnak feketét

**nincs porcelán kiskacsám. egyelőre.

Zenóbia a Facebookon!

Cékla

Van olyan érzésem időnként, mintha ismételném magam a blogban, sőt, tulajdonképpen nem is csak érzés, mert tudom, hogy aha, erről már valamikor írtam, de hátha nem veszik észre, mert nekik sincs memóriájuk, ezzel a gondolattal szoktam magam nyugtatni. Végül is írom hat és fél éve, beleférhet, hogy háromszor is megemlítem, hogy utálom a céklát. Ezt amúgy még lehet, hogy csak egyszer írtam le. A zellert is. Most, hogy az utóbbi hónapokban elkezdtem gondolkodni, ilyen felelősségteljes dolgok is eszembe jutottak, hogy kéne főzni. Unom a menzát, unom a rántott sajtot („unom a káoszt, unom a rendet, unom a zajt, unom a csendet..”) és elfogyott a szép kártyámról az ajándékpénz, valami őrületes változásnak kell emiatt beállnia, mondjuk épp ennek, hogy néha főzök. Nem lesz belőle főzős blog nyugi, tök szar vagyok benne. Jó, nem kimondottan szar, csak nem túl fantáziadús. Simán összedobok bármikor egy paprikás krumplit, vagy valami tésztát, de nem lesz benne semmi olyan alapanyag, aminek nem tudom kimondani a nevét, mert azoktól félek. Már így is iszonyú gourmet vagyok magamhoz képest, hogy mindig van otthon olívabogyó meg szárított paradicsom, meg camembert sajt. Basszus, pesto is van, hova jutok. Van is kedvem hozzá, mármint az olívás tésztához, ez az igazán furcsa, gondolom segít ezen, hogy hónapokig szokom az elméletet, aztán egyik nap úgy kelek, hogy akkor kezdődik.

Vannak még egyéb dolgok, amiken szeretnék változtatni, de ismerem magam, nem úgy tervezem, hogy akkor ezt egy hét alatt, mert felkötném magam úgy csütörtök tájékán. A könnyebb része az, hogy csináltam én már ezt mindet huzamosabb ideig, szerettem is, szóval nem most kell rájönnöm a hogyanokra. Azt is tudom, hogy akkor túlzásba vittem bizonyos részeket (lásd mániákus kalóriaszámlálás, nem vicc, a fagyitölcsért is lemértem, fogyni most mondjuk pont nem annyira akarok), kicsináltam magam és a környezetem is, ezért nem fogok rágörcsölni, beérem kevesebbel, mert nem éri meg. Ez is tök érdekes egyébként, hogy akkor nem szólt senki, hogy jézusom hagyd már abba, rettenetes amit csinálsz, ráadásul kurva idegesítő is, és egyébként is miért csinálod egyáltalán, csak utólag mondták, amikor már én is rájöttem. Tudom, hogy ez elvileg így van, hogy ha tegyük fel összejössz egy kretén pasival, de nagyon szerelmes vagy, akkor hiába mondják a barátaid/családod, hogy ez egy kretén, ki fog csinálni, mert őket fogod utálni, nem a kretént. Valamikor beszéltem erről velük, és mondtam, hogy szóljanak, ha úgy látják hülyeséget csinálok, megpróbálom nem felkapni a vizet, hanem átgondolni, de én is érzem, hogy vannak ebben az elméletben lukak. Abban is, hogy én vajon szólnék-e most már, mert régen én sem. De pl. soha többé nem szeretném azt átélni, hogy a barátaid nem tudnak egy jóízűt enni veled, mert csak azt látják, hogy számolod hány szem rizst ettél. Nem volt jó, nekem sem, de olcsón megúsztam, lehetett volna rosszabb vége is, nem rajtam múlt. Oké, ez rég volt, sosem jön vissza. 

Visszatérve a jelenlegi figyeljmárodamagadrakicsit mozgalomra, vártam, hogy majd történik valami, ami kirángat és amitől úgy érzem, hogy na most érdemes változtatni, és viszonylag hosszú ideig tartott, mire rájöttem, hogy de hát nem fog történni semmi. Nem tartom magam kimondottan hülyének, ezért figyelembe véve egészségügyi problémáim számát és mértékét, meg azt is, hogy rohadtul nem akarok úgy kinézni ötven évesen, hogy kisebb gyerekek sikítva rohanjanak el amikor meglátnak, kénytelen vagyok beismerni, hogy „ha ezt így folytatom, az nem lesz jó”. A vegyél kevesebb felesleges cuccot is része a projektnek, ezért reggel amikor a liftben mondta a kolléganő, hogy hozott egy csomó ruhát, mert felszámolnak egy butikot, akkor aggódva megkérdeztem, hogy és, van benne valami fekete?      

A vicc az, hogy ezek nem nagy dolgok (több séta, több alma, kevesebb cigi, kevesebb rántott sajt, kb. ilyenekre gondolok) praktikum lesz tőle és komfort, nincs világmegváltás, nincs dráma, nehogy nekem itt azt higgyétek, hogy van, csak Vad Fruttikat hallgattam írás közben, és így visszaolvasva úgy hangzik, mintha átszellemültem volna valami trauma miatt, de nem.

Zenóbia a Facebookon!

kéne vasalni

Ezt a bejegyzést vagy két hónapja írtam, de csak eddig jutottam vele, gondoltam majd még írok hozzá valamit az időjárásról, aztán ez elmaradt, de most beütött az ősz, hát érzem én, hogy eljött az idő.

"Egyébként fura újra visszaállni a spontán írásra, hogy nincs meg az alap, ami köré kell építeni egy keretet. És egyben felszabadító is, hogy nem kell alap, és az sem baj, ha keret sincs, mert nincs tét. A sütikkel abból a szempontból is más volt a dolog, hogy elvileg a recept volt a lényeg (én mondjuk tudtam, hogy egyáltalán nem az a lényeg), és így elég volt mellé pár magvas (jójó) gondolat és kész is. Most meg majd el kell döntenem, mennyire engedek belelátni az életembe, túl sok ismerős olvas. Annyira azért nem, ne is reménykedjetek, de előfordulhat néha, hogy megpróbálok ne adj isten érzelmekről írni. Az sosem ment, mert kemény vagyok és nem vallhatom be, hogy nekem is szar néha, mert akkor összedőlne a fekete domina imidzsem. Nem, nincs otthon korbácsom. Sem lakkcsizmám. Hát, ezzel össze is dőlt, úgyhogy most már leírhatom, hogy egyik este az jutott eszembe, mikor már fél órája ültem az íróasztal tetején, és merengve néztem a vasalódeszkát, hogy neki kéne ennek állni, mert most épp ráérek, hogy valójában már túl tudnám élni, ha néha kivasalnék egy férfi inget. Nem, eszetekbe ne jusson holnap megjelenni egy rakat gyűrött inggel.*

quotation-phyllis-diller-funny-day-time-meetville-quotes-136234.jpg

Szóval nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert a legbensőbb érzelmekről nem írok, nem is tudok, nincs meg bennem a képesség rá, nem írok munkáról, nem írok arról, ha valakit nagyon szeretnék épp fejbevágni egy téglával, mert udvarias vagyok, nem írok a randijaimról, mert szintén udvarias vagyok, úgyhogy asszem marad az időjárás, szerintem remek lesz, én érzem, hogy az időjárásról is tudok fantasztikusan izgalmasan írni."

A fesztiválkarszalag is lekerült, már nem hordom egy évig, mint tizenhét évesen, szerencsére van, ami viszont változik. A hozzáállás is, mert ide még egyszer tuti nem, bár voltak mások is harminc felett. Úgy tizenöten. Rezignálttá ott váltam, amikor odajött két srác, hogy töltsünk ki egy kérdőívet a dohányzásról, és kiderült, hogy 29 a korhatár, amíg még érdekel bárkit a véleményünk. Legalább kinézték belőlünk, az élet sekélyes örömei. Jövőre valami művészeti fesztiválra kell menni korongozni, vagy nem tudom, oda még beférünk, érzem én a nyomást. Most meg azt, hogy hullanak a levelek lefelé a fákról, mondjuk hova hullanának, ha nem lefelé, de tényleg, vége a nyárnak, lehet esőben sétálni majd az avarban, meg ilyenek, csak hogy ilyen finoman vezessem vissza a témát az időjárásra, ahonnan indultam. Az erkélyről át lehet majd látni a szomszéd házra, amit eddig jótékonyan takartak a lombok, cserébe ők is látják majd újra, ahogy reggelente teljesen lehetetlen öltözékben megfagyok az erkélyen a kávémmal. Abban legalább mákom van, hogy a korán sötétedést kimondottan imádom, mert ha már hideg van, legyen sötét is, ez egyértelműen sokkal jobban passzol a hangulathoz, mintha verőfényes napsütésben fagynék halálra, ebből gondolom ki lehet következtetni, hogy a hideget viszont nem viselem jól. Mondhatni. 

Ja, és ma szóba került, hogy mi lesz, nincs mit várni, mert eddig vártam a nyaralást, a fesztivált, a következő szabadtéri akármit, és mivel teljesen kizárt, hogy elkezdjek arra vágyni, hogy síeljek, vagy netán forralt bor a karácsonyi díszkivilágításban (jó, azt minden évben lenyomom egyszer, de akkor is), ezért marad a jövő nyár. Na jó, meg a hétköznapi csodák, mondanám, ha én lennék Oravecz Zenóbia. 

*a helyzet azóta odáig fajult, hogy valamelyik nap vasalatlan ágyneműt húztam fel. Rettenetes, sosem mesélem el anyukámnak.

Zenóbia a Facebookon!

 

 

lehet mégis

Lehet mégis kéne sütnöm, mert mióta nem sütök, kizárólag olyan sütis blogokba futok bele a neten, hogy cukormentes, meg lisztmentes, meg tejmentes, meg esetleg kókusztejes, vagy virágokkal megszórt, mármint rendes élő virágokkal, hát a faszom. Jó, nem fogok, mármint persze akkor szoktam, amikor hazamegyek hétvégén és anyukám megkér, hogy süssek már egy pitét. Akkor igen. Ha valaki kéri, akkor tök szívesen megcsinálom, és örülök is neki, hogy újra tésztát ér a kezem, de magamtól még mindig nem. Az is elég megnyugtató tény volt ebből a szempontból, hogy úgy egy hónapig nem volt nálam gáz, ergo akkor sem süthettem volna semmit, ha akartam volna, viszont fény derült rá, hogy ha lehajtom a gáztűzhely tetejét, akkor csomó pakolási felülettel több lesz a konyhában. Nahát. A nem volt gáz azt is eredményezte, hogy meleg víz sem, szerencsére épp nyár van, de azért az az igazság, hogy úgy tíz nap után már mocskosul utáltam, hogy egy levegővel kell zuhanyozás közben káromkodni, aztán újabb tíz nap után már rezignáltam álltam a vízforraló mellett, mert hajat mosni viszont nem vagyok hajlandó jéghideg vízben. Lavórban hajmosás, hát az csupa móka meg kacagás. Amikor végül visszakapcsolták a gázt, és csak nálam nem lehetett beizzítani a kazánt, akkor már röhögtem. De legalább közben sokat gondoltam a nagyszüleimre, mert Őrhegyen kint a kertben üstben melegítettünk vizet, volt egy lugas, benne egy lábakon álló kád, és úgy fürödtünk a csillagos ég alatt. A másik nagyszüleimnél meg a kádban elhelyezett lavórban, mondjuk ott spórolási szempontok miatt, és éjszaka ha pisilni kellett, mindig kimentünk elemlámpával a kertbe, mert féltem egyedül. Most is félnék, csak mondom.

ga101112_hun.gif

Már kimennék azért egyedül, de még mindig infarktust kapnék az árnyékoktól meg a rohadt nagy pókoktól. Azoktól főleg. Őrhegyen ugyanehhez a tevékenységhez a vérengző kakason kellett átvágni, rutinszerűen fogta meg mindenki a seprűt, egyszer a bátyám a kelleténél keményebben vágta fejbe a kakast, de az utódja is hasonló vérmérsékletű lett, nincs menekvés. Azt hiszem, onnan származik az is, hogy nem tudok hazudni.* Mármint nem a kakastól meg a kádtól, hanem Őrhegyről. Egyszer megesküdtem a bátyámnak valamire, hogy nem én voltam, közben de, és a végén őt büntették meg igazságtalanul, ami miatt elszökött az erdőbe. Tényleg erdő, nem három bokor egymás mellett, és amikor végre megtalálták bevallottam neki mindent, és láttam, hogy egy világ omlott össze benne. Hát azóta nem megy, nem is próbálkozom. Maximum hallgatok, ha valamit nem bírok kimondani. Így meg egyenes út a gyomorfekély, de hát valamit valamiért.    

Kicsit félek, hogy elmúlik a nyár, nem szeretem, hogy el fog múlni. A nyár az enyém, mindig is így volt, és évek óta alkalmazom magammal és minden döntésemmel szemben azt a mondást, hogy csak még ezt a nyarat így, gondolkodás nélkül, aztán majd megváltozom a hideg és sötét télben. Erre nem elkezdtem gondolkodni a nyár közepén? Két hónapja megint az van, hogy szorítom össze a fogaimat, ami azt eredményezi, hogy fáj az állkapcsom. Évek hosszú tapasztalata alapján, ilyenkor bajom van, csak ahelyett, hogy feldolgoznám, inkább szétcseszem a fogaimat. Tavaly év elején mondta a fogorvos, hogy ha így folytatom, akkor ad valami fogvédőt éjszakára, de aztán elmúlt. Akkor mondjuk pont tudtam, hogy mi bajom, és úgy tűnik lassan most is, nem várom meg a telet mégsem, de ez most a jó irány, én érzem. Addig meg míg kiderül, hogy tényleg, marad a nyár, törvénytelen nevetésekkel.

*természetesen ide nem értve, amikor elmentek kamaszként a Szigetre egy hétre, és otthon nem vallod be, hogy gőzöd sincs, hol fogtok aludni, mert a társaságot akikkel mentek két napja ismertétek meg a Wigwamban. és lilára festett tarajuk van.

Zenóbia a Facebookon!

NekemaBalaton

Ha napközben jön rám a blogírás, akkor fél órára muszáj bedugnom a fülem, mert zenére tudok blogot írni, és ha a Petőfi pont nem olyan számokat játszik, akkor megrekedek egy mondat után, és csak meredten bámulom a monitort, meg a bárányfelhőket az égen. Ma voltak egyébként. Lecseréltem tegnap az összes zenét a telefonomon, mert már kívülről megtanultam minden dalszöveget, ideje volt, új zene, új élet, hah (nem). Nosztalgia gyanánt rátettem az Offspring-től az Americana albumot, ennek hogy örültek még anno a szomszédok, én meg most, amikor random egy Hozier után elkezd üvölteni a Have you ever.

 

Lassan magamhoz térek a sokkból, hogy haza kellett jönni a Balatonról, bár még csak egy hét telt el azóta, a rossz dolgok feldolgozásához idő kell, azt mondják. Sírtam. Majdnem, tényleg. A szállást még februárban foglaltuk le, mert nekem mindig a február az, amikor már végleg kurvára unom a telet és a hideget, és akkor elkezdek zaklatni bárkit, hogy menjünk már nyaralni, mikor megyünk már nyaralni, és akkor a bárki előbb-utóbb azt mondja, hogy foglaljunk le valamit, csak hagyd már abba. Külön tehetséggel most sikerült úgy, hogy végig harmincnégy fok volt, napoztunk, olvastunk, barnultunk, fürödtünk, hamarabb hatott a fröccs, egyszer azt hittük, hogy eltűnt a Gömbkilátó a panorámánkból (nem a fröccs, rossz felé néztünk), emiatt megállapítottuk, hogy akkor most már tényleg semmi sem biztos. Előtte arra a magvas gondolatra jutottunk, hogy két dologban lehetsz biztos az életben, az egyik a Gömbkilátó, a másik az, hogy amikor először bemész a Balatonba, és lemerülsz nyakig, az mindig ugyanazt hozza.

zenobiatelefon_866_hellokitty.jpg

Egyszer kellett csak minket kimenteni a vízirendőrségnek, amikor Hello Kitty-vel besodortattuk magunkat a tó közepére (nem vettük észre), és épp azon elmélkedtünk, hogy egyikünk sem olvasta el a vízibicikis srác tájékoztató cetlijét a viharjelzésről. Körbenéztünk, a nap is süt, a szél sem vészes, úgyhogy ez a villogás az a villogás, amikor minden rendben, az élet szép, trallala. Aztán fél óráig tekerhettünk a szembeszélben, mert a rendőrök mondták, hogy helló lányok, talán el kéne indulni kifelé, és lehet nem kellett volna ötszáz méternél beljebb jönni. Csak azért nem kértük meg őket, hogy csináljanak rólunk egy képet, mert átéreztük a helyzet súlyosságát, és kifelé felváltva ismételgettük, hogy egyrészt rohadtul nem haladunk semmit, hiába tekerünk, másrészt még jó, hogy mégsem hoztunk magunkkal fröccsöt ide is. Palacsintát, azt is ettünk minden nap, és volt, hogy órákig csak feküdtünk szótlanul, a bikinim masnija körbepirult a combomon, és arra is rájöttünk egyik este, hogy nekünk már nem kell saját magunkat megfejteni, mi már meg vagyunk fejtve, úgyhogy ha van némi időnk, nyugodtan tölthetjük bármi mással, mint elmélkedéssel, ezt a stresszt is letudtuk. Visszafelé induláskor szakadt az eső, köszönjük ezt is, így meg tudtuk tenni.

Zenóbia a Facebookon!

„körúton egy kávéházban budai erkélyen”

Laktam Érden, egészen pontosan 33 évig, egyszer fél éves megszakítással úgy 26 körül, amikor meg Zuglóban a legcukibb nevű utcában, Cinka Panna. Ez nem tudom, hogy másoknál is van-e így, hogy valamilyen életeseményt úgy tudok visszaszámolni, hogy a kapcsolataimhoz kötöm. Két éve hol többé-hol kevésbé egyedül, előtte hét év, előtte három, na annak a háromnak az utolsó fél évében laktam Zuglóban, akkor nem is tévedtem sokat, mert 25 voltam.

13355658_1635208980138817_1602050270_n_1_1.jpg

Szóval 33 évesen elköltöztem Érdről, mert meg kellett tudnom, hogy egyedül is életben maradok, és hogy milyen az, amikor nem egyből egy komoly kapcsolatba váltasz, hanem megpróbálsz rájönni, hogy miért vagy elcseszett. Asszem nem sikerült. De térjünk vissza a lakhatásra, az mégis biztonságosabb téma. Szóval, laktam a Keletinél a Rottenbilleren, a Lánynál aki sétál velem béreltem szobát, egészen addig, míg nem kaptam egy lehetőséget, hogy beköltözhessek egyedül egy lakásba a II. kerületben. Nem mondom, hogy nekem eleinte nem volt fura, és nem éreztem úgy, hogy én nem idevaló vagyok, főleg, hogy nem annyira felelek meg a budai lány sztereotípiának. Az meg valljuk be, van. A környéken kb. csend van, a legtöbb lakó a házban túl a hetvenen, nincs a sarkon dohánybolt, és velem szemben nem egy olyan hely van, ahol adnak egy pohár bort, hanem egy cukrászda, ahova nem merek beülni. De időközben megszerettem nagyon az erkélyemet, meg a lakást a világ legkényelmesebb narancssárga nagymama foteleivel, és erősen keveredik a retro stílus a Zenóbia stílussal, de Natasa szerint szeretnivalóan eklektikus lett, én meg elhiszem. Megszerettem ezt az egész várost, úgy ahogy van, az összes hülyeségével együtt, még a számomra értelmileg feldolgozhatatlan biciklizésközbensörcsapolós akármiket is, mert muszáj rajtuk röhögnöm, olyan boldogan tekernek. Minden egyes olyan este vagy éjjel, amikor átjövök valamelyik hídon, az jut eszembe, hogy tulajdonképpen nekem most minden rendben. Akkor is ez jut eszembe, ha szar napom volt. Napi városimádó giccs. Ahol még szeretnék, az a Balaton környéke, de nem állandóan, csak mondjuk lenne ott egy nyaraló, ahonnan egy stég vezet a vízhez, vannak ilyen álmaim, hogy ott lógatom a lábam a végén és úgy teszek, mintha olvasnék, közben meg nézem a vizet. Nem, nem a naplementét nyugi, akkor aztán végképp azt hinnétek, hogy baj van. Egyébként azért van bennem romantika, valahol mélyen elrejtve, pl. simán tudnék naplementét is nézni a stégről, vagy bárhonnan, de ne olvassunk mellé pluszban verseket, mert akkor belefojtom magam a térdig érő vízbe.  

*naplementés kép a Gyárból, mert a realista lányok onnan nézik. De jövőhét végén Balaton, ugyan még nem a saját stég, de kezdetnek jó lesz.

Mindjárt harminc. Ja nem, 35

Valamelyik nap egyáltalán nem szólt a rádió a munkahelyemen, ami azt eredményezte, hogy a saját fejemben kerestem zenét, így órákon keresztül az Alvin és a mókusoktól dalolásztam teljes hangerőn (bent a fejemben, mások nem hallották) a hárommókuszaladgálszanaszétaréten örökbecsűt, rejtély. Főleg, hogy utoljára tizenöt évesen ugrándoztam erre valami punkfesztiválon, ahova kék hajjal és piros hipózott nadrágban mentem. Azóta sem volt rajtam ennyi szín. Voltam hétvégén a Városligetben barnulni, és fosmeleg cidert inni. Kettő körül úgy értünk ki, hogy én még nem ettem semmit, ami azt eredményezte, hogy majdnem megöltem az előttem sorban álló embereket, de utána szerencsére találtunk csodával határos módon olyan helyet a fűben, ahol ha levettem a szemüvegem, nem volt a közelben senki. Barnulni kicsit sikerült, ha ez így halad, nyár végére igazi cigánylány leszek a hosszúfekete hajammal. Rékával megállapítottuk, hogy mások képesek bikiniben napozni a ligetben, sőt, láttunk egy nénit (tényleg néni) aki a nélkül (sokk, ehhez felvettem a szemüveget), és mi valószínűleg azért nem, mert nem nagyvárosban szocializálódtunk, minket úgy neveltek, hogy bikiniben a strandon mutatkozol, meg a kertben, de felvilágosítottam, hogy a született nagyvárosi népeknek ez itt a kert.    

Ha a szemben lévő házban laknék, ma egész délután napozhattam volna az erkélyen, de nem ott lakok, hanem a sötét oldalon, marad a délelőtt tíztől-tizenegyig. Nem mintha megtettem volna, csak úgy elméleti alapon mondom. Megajándékoztam magam három nap teljesen céltalan szabadsággal a szülinapomra. Mármint muszáj volt, bár már így is későn szóltam, hogy mától akkor én a héten nem létezem, attól tartok. Addig még azt is átgondolhatom, hogy mi az élet értelme, és mit kellett volna másképp és mit tanultam az elmúlt 34 évben és mit nem, és mi a következő tíz éves tervem, de a következő bárhány éves terv kérdéstől még mindig akut agyérgörcsöt kapok. Egy valamit tudok, hogy mit szeretnék de az pont nem az, ami csak rajtam múlik, és vélhetően nem is az, ami most eszetekbe jutott. Időnként van olyan érzésem, hogy pofáncsapkodnám a sorsrendezőket odafent. Persze ilyenkor eszembe jut az is, hogy de hát nélkülem ugye nehéz, de az is tény, hogy még mindig a megérzések alapján mozdulok, aztán ezen sokat szoktunk röhögni. Utólag. Hát na, mi van ha ebben is van fejlődési lehetőség. Három nap (vagy legalábbis két és fél, mert aznap estére leteszem a könyvet), amikor kizárólag könyvek és erkély és nem kell viselkedni, megszólalni, teljesíteni, aztán megint jó vagyok egy időre. Ma elolvastam vagy hatszáz oldalt, határozottan felszabadító volt, hogy oda tudtam rá figyelni, nem kószáltak el semerre az elkószálni hajlamos gondolatok a fejemben. A harmincötödik. Úristen. Akkor most már az jön, amit mindig ígérgetek, de sosem teszem meg, hogy elkezdek letagadni éveket? Botox? Xanax? Cavinton? (ez utóbbi nemártana)

Zenóbia a Facebookon!    

A reggeleket ne

Vannak azok a reggelek, amikor felébredek hajnali négykor, mert valami rohadtul idegesít a lelkem mélyén, néha azt sem tudom, hogy mi, és ilyenkor ez szokott történni, hogy felébredek hajnali négykor. Ettől még idegesebb leszek, úgy öt percig azt gondolom, hogy biztos mindjárt visszaalszom, de tudom, hogy nem, így aztán kimegyek az erkélyre és rágyújtok, miközben próbálom meglátni a dolog romantikáját. Éppen zajlik a pasaréti napkelte, ezerrel csicseregnek a madarak, csodás. Ehelyett azt érzem, hogy rohadt madarak, rohadt pasarét, rohadt napkelte, legyen sötét az ég és legyen iszonyú a csend.

A reggel amúgy is problémás, minden meghozott döntésem más színben tűnik fel, mármint sötétebb színben, mielőtt még azt hinnétek hogy neonrózsaszín, nem. Megkérdőjelezek mindent és mindenkit. Aztán az egy óra végére amit adok magamnak minden nap, elmúlik, de azt kell mondjam, nem én vagyok a legnapsugarasabb királylány olyankor, aki vidáman fésülgeti a haját, miközben ábrándos szemekkel nézegeti magát a tükörben. Reggel velem nem lehet beszélni, hangosan főleg, de halkan sem nagyon, szükségem van arra a hatvan percre, hogy megihassam a kávét az erkélyen, eldönthessem mit veszek fel, mennyire húzzam feketére a szemem, és közben ne kelljen válaszolnom semmilyen kérdésre, azokon kívül, amiket magamnak teszek fel, de még azokra sem. A hatvanegyedik percben szociálissá változom és kedvessé.

Heti sötétlelkű bejegyzés, aki vidám szokott lenni felkelés után, attól tartok nem fogja érteni, de az érzés kölcsönös lenne. Most ezt megpróbáltam elképzelni, hogy valaki olyan mellett ébredek, aki ugrabugrálva cseverészik. Nem sikerült.

*a fekete macska azért, mert ezeken sírva szoktam röhögni, és ezzel ellensúlyozom, hogy reggelente maga vagyok a Mordor

Színezőkönyv

Rájöttem, hogy azért is kell írnom, mert ha nincs semmi kreatív dolog az életemben, akkor meg fogok bolondulni, és aznap, amikor elkezdtem érdeklődve olvasni egy cikket a felnőtteknek készült színezőkönyvekről, na, akkor döbbentem rá, hogy kurva gyorsan kell írnom megint egy posztot, szóljon az bármiről, akár arról, hogy néha vannak hetek, amikor az okoz földöntúli örömöt, hogy jé, időben hazaértem ahhoz, hogy tudjak egyet mosni. Rettenet. Itt nem lehet éjjel mosni, mert ha beindítanám éjfélkor A gépet, elég valószínűnek tartom, hogy a másnapi Blikk megírná, hogy a csendes társasház nyugdíjasai baltával feldarabolták K. Zenóbiát, aki így már sosem tudja meg, mit tartogatott még számára a sors. Egyébként a fehér Converse-ből nem jön ki a repceföld/fűfolt. 

Túl sok ruhám van. Úgy két hete találkoztam Lillával, akivel hat éves korunk óta vagyunk barátok, csak az utóbbi években kicsit ritkábban, úgy fél évente tudunk összefutni, mert egyrészt távolság, másrészt épp más szakaszban az életünk. De nekem az annyira megnyugtató, hogy amikor beültem a kocsiba és elmentünk ruhát venni (hátna), akkor egy icipici pillanatig sem éreztem, hogy vissza kell rázódni, mert nem kellett. Azzal indítottam, hogy mivel az elmúlt egy évben jó párszor gondoltam úgy, hogy vásárlással megoldom az életet, most lehetőleg ne vegyek semmit, csak esetleg olyat, amibe iszonyúan beleszeretek. Aha. Úgy tíz dologba szerettem bele nagyon, többek között olthatatlan vágyat éreztem egy boyfriend farmer után, rejtély. Ha egyszer abban megyek el egy első randira, és utána még lesz második, akkor megfogtam az isten lábát, az tuti. Vagy egy perverzét. Lilláék nemsokára birtokba veszik a lakásomat, amit én jelenleg nem használok, és ez jó dolog, mert szeretem azt a lakást, és most megint szeretve lesz, bár azt még nem sejtik, hogy milyen hatást fognak gyakorolni a lelkivilágukra a hihetetlen színekre festett falak. Imádtam egyébként, de már nem hiszem, hogy a zöld konyha mellé bedobnék egy narancssárga/napsárga nappalit, ellenben lenne sok fehér és néhol valami kevésbé rikító szín. A faltól falig, padlótól plafonig könyvespolc viszont még mindig szerepel az álmaimban, annak a falnak a színén pl. nem kéne sokat gondolkodni, tisztára hasznos ötlet. 

Ja, és képzeljétek, a tavalyi növények, amik kint voltak az erkélyen (még mindig nem tudom a nevüket), viszont kint is hagytam őket egész télen, mert khmm.. leszartam, hogy elfagynak-e, majd veszek másikat, szóval ők nem olyan gonoszak mint én, és túléltek, és burjánzanak meg minden. Ígérem, idén télen nem bánok így velük. Ezt majd valaki dörgölje az orrom alá úgy november elején légyszi, kösz.   

Zenóbia a Facebookon!

Jégeső/napsütés

Az van, hogy jégeső/napsütés felváltva, nagyjából én is pont ebben az állapotban susogtam fel-alá a folyosón a hosszú bőrszoknyámban, amit kevésbé elegánssá tesz ha sietsz, mert kizárólag aprókat lehet benne lépni, szerdára gésa lettem. (mármint a tipegésben). Valamelyik távolba vesző vasárnap reggel, amikor üvöltött a zene a fülembe, mert különben elalszom a Volánbusz váróban, bejött egy negyvenes nő egyik lábán fehér, másikon fekete bakancsban, és volt ott két másik, akiken látszott, hogy életük legnagyobb lázadása kimerült abban, hogy bedaueroltatták a hajukat, szóval ők zavarba jöttek, nevetgéltek, és nem értették. Nekem meg az jutott eszembe, hogy valahogy lázadni kell, ő így csinálja, lehet, hogy hét közben decens irodai dolgozó nő, hétvégén pedig felemás bakancsos és káromkodik, mert különben esetleg egy békés szerda reggel elkezdené a falhoz csapkodni a billentyűzetet a decens ruhájában az irodában.

Voltunk idén is Weinidylle-en, tartottam tőle, hogy nem lehet felülmúlni a tavalyit, de a szintet hoztuk. Mellettem utazott egy inszeminátor, sertés-marha, tette hozzá, miután sokkot kaptam, hogy ezt most miért így egy perc után, sokkal jobb nem lett mondjuk attól, hogy hozzátette, főleg, hogy nagyon szeretett volna belemenni a részletekbe. Én meg nagyon szerettem volna, ha minél hamarabb odaérünk Szombathelyre.  

Első sütimentes poszt, azon eléggé röhögtem, amikor úgy döntöttem, hogy ennyit a gasztroblogról, és másnap megkérdezte valaki, hogy akkor kérem-e a szokásos másfél kiló nutellámat, én meg reflexből rávágtam, hogy naná. Úgyhogy azzal valamit kezdeni kell majd, de megoldom, aztán vagy lesz belőle poszt, vagy nem. Amikor megírtam, hogy ennyi, bevallom őszintén, egész este bőgtem. Egészen fura érzés, megint lezárni valamit. És egészen fura érzés rájönni arra, hogy amiért évekig rajongtál, egyszer csak már nem rajongsz, mert kötelességszerűvé vált. Valahol rémisztő, hogy akkor mégis mi lesz az, ami tényleg elkísér egy életen át, és biztos lehetek benne, hogy sosem unom meg, valahol meg azt hiszem, hogy ilyen nem is lesz, mert előbb-utóbb minden iránt elmúlik a rajongás, nekem pedig szükségem van a rajongásra. Mondjuk Stephen King. Ő kitart tizenegy éves korom óta. Ez azért némi reményre ad okot. A Cujo volt az első, azóta nem alszom el úgy, hogy bármiféle szekrényajtó nyitva legyen akár csak résnyire is. Ez viszont nem túl sok reményre ad okot az elmeállapotomat tekintve, azt ugye tudjuk. De ezen most nem gondolkodunk, sem én, sem Zenóbia, vagy de, csak még nem jutottunk semmire.    

 Zenóbia a Facebookon! - is még mindig. 

Elvágólag

Hivatalosan is kijelenthetem, hogy tavasz van. Ezt onnan tudom, hogy tegnap már lehetett az erkélyen ülve pezsgőzni, és kinyitott a Fröccsterasz is. Tudhatnám abból is, hogy húsz fok van, de én ilyenekben mérem az időjárást. Meg abban, hogy valamelyik este kihajigáltam az ágyra az összes tavaszi-nyári ruhámat, amik eddig a legfelső polcon várták a sorukat, hogy majd így rájövök, mim van és mim nincs. Közben nekiálltam ablakot pucolni, meg függönyt mosni (jé, fehér), aztán valahogy este nyolc lett, és rájöttem, hogy a hálószobában kurvára ki van égve a villanykörte, úgyhogy fogtam a tavaszinyári ruhákat és visszadobáltam a felső polcra. Hatékony, nagyon hatékony, de azóta csináltam világosságot, most már csak újra le kell őket dobálni.

life-hard-complicated-funny-quotes.jpg

Az van, hogy nincs süti. Hiányoznak a régi posztjaim, amikor csak hülyeségeket írtam, úgyhogy meglátjuk hova vezet ez, még nem jöttem rá. Egy ideje már elmélkedem ezen, de aztán valamelyik nap valaki azt mondta nekem a liftben, hogy elolvasta az összes régi posztomat egy lendülettel, és szerette, és akkor lehet, hogy ez megadta az utolsó lökést. Nagy döntések előtt állok az életben, én érzem. Egyébként tényleg, ez most fontos, mert évek óta sütök, és írok, és mindkettőt imádtam, de hetek óta nincs kedvem sütni. Elmúlt, eltűnt, úristen, kiégtem! Írni viszont van, ennek örülünk, Zenóbia is, meg én is.

Évekig minden héten sütöttem legalább háromszor, gyakorlatilag mint egy függő, nekem ez volt a drog, álmaimban szerepelt egy cukrászda, és idén tervben volt a tanfolyam. Most meg azt érzem, hogy már elvárás, magam felé is. Figyelnem kell, hogy legyenek rendszeres időközönként posztok, ami azt jelenti, hogy sütni KELL, és legyek vicces és legyen finom a süti, és ez már nem én vagyok. Nem tudom, hogy ez egy kapaszkodó volt-e, amire már nincs szükségem, vagy egyszerűen csak elfogytak a sütik, amiket meg akartam sütni. Vagy még egyszerűbben totálisan felszínes vagyok, és abszolút megbízhatatlan.

Szóval ez egy új kezdet, a blog marad, csak átalakul, lehet, hogy visszatérek a hogyvolt íráshoz is mert az nagyon hiányzik, ti meg eldönthetitek, hogy receptek nélkül is olvassátok-e a fantasztikus eszmefuttatásaimat.

Zenóbia a Facebookon!  - továbbra is 

Mikor máskor is mondhattam volna ezt el, mind bolondok napján.  

Kakukkfüves csavart stangli

Még nem tudom eldönteni, hogy van-e ihletem, de ha tíz perc múlva csak ez az egy mondat létezik, akkor vélhetően nincs. Hát. Közben merengve bámultam a parkolóban cirkáló macskákat. A fekete persze képes volt előttünk átrohanni egyik reggel, ami azt eredményezte, hogy hátráltunk három lépést, de mondtam Rékának, ki van zárva, hogy most még a bal vállam felett hátra is köpjek, szóval beértük ennyivel a rontás ellen. Egyébként nem hiszek a babonákban vagy ilyesmi. A paracetamolban hiszek (meg a ráolvasásban).

kakukkfu11.jpg

Ja, ha már a rontásnál tartunk, ajánljatok egy csontkovácsot légyszi, aki nem túlzottan természetgyógyász, mert szerintem szüksége lenne rá a nyakamnak. Azért írom, hogy nem túlzottan természetgyógyász, mert nekem a nyakam fáj, a lelki problémáimat megoldom másképp. A harmincöthöz közeledők egészségügyi perceit hallottátok, siralom és rettenet, meg most még röhögés, de addig jó.  

Tovább

Csokoládés-meggyes Cupcake

Egy egész napig sütöttünk, szombat este hattól vasárnap este hatig, na jó, közben aludtunk pár órát, de nem túl sokat, nehogy megártson. Közben majdnem megváltottuk a világot is, de aztán elvonta a figyelmünket a sütő csipogása. Azért egy tepsi kekszet így is szarrá égettünk.  

meggyescupcake2.jpg

Egészen fura egyébként, hova vezet az, ha az ember egyedül él. Azon veszem észre magam, hogy nem félek éjjel. Pedig sötét van, és szekrény is van a hálószobámban, a szekrényekben pedig mumusok laknak, ezt mindenki tudja. Ma mondjuk felmerült, hogy kéne tartanom az ágyam mellett valami harci eszközt, mert mi van, ha mégis van olyan elvetemült, aki pont az én erkélyemen akarna felmászni, és ellopni a mittudomén parafa pezsgős dugóimat, én meg még a redőnyt sem húzom le, ezzel ugye könnyítek a dolgon. Szóval machete nincs, sokkoló sincs, marad a sodrófa, stílszerűen. Eléggé zokogva röhögtünk, amikor elképzeltük, hogy a plüss zoknimban, kockás pizsamában, muffinos pulcsiban hadonászok egy sodrófával. Ha leírtam, nem valósul meg. Ugye?

Tovább

Mogyoróvajas-csokis keksz

Kéne már írnom valami mélyenszántót, vagy nem kéne, mert nem azért szerettek, mert mélyenszántókat írok. De arra jöttem rá valamelyik nap, mert a február kihozza belőlem a magvas gondolatokat, hogy ha akarnék sem tudnék. Tavaly ilyenkor írtam naplót, kézzel, mert az romantikus, de aztán év végén fogtam magam, apró darabokra tépkedtem azt a tíz oldalt, ameddig jutottam, és kidobtam. Próbáltam újabb blogot is, amiben azt írom le, hogy tényleg mi van velem, nem bújok a sütik mögé. De nem megy túl jól. Képtelen vagyok komoly dolgokról komolyan írni, még akkor sem megy, ha csak én olvasom, senki más. Muszáj morbid vicceket gyártanom közben. De mivel okos nő vagyok, tudom, miért van ez így. Azt még nem, hogy ez zavar-e.      

mogyorovajaskeksz3.jpg 

Mielőtt mégis mélyenszántó lennék, csak annyit szeretnék mondani, hogy a mogyoróvaj mindent megér. Majdnem mindent.  

Mogyoróvajas-csokis keksz (innen)

Hozzávalók (kb. 50 db):

- 150 g vaj

- 150 g barnacukor

- 1 kk só

- 120 g porcukor

- 1 tk vanília kivonat

- 375 g mogyoróvaj

- 250 g liszt

- 1 csomag sütőpor

- 200 g étcsokoládé apró kis kockákra vagdosva

- 2 kisebb tojás

mogyorovajaskeksz1.jpg

Vaj, cukrok, vanília kivonat, só, tojás, be a tálba, keverőgépet előveszed, bekapcsolod, mert praktikus nő (férfi-sosemlehettudni,biztos vannak pasik akik gyártanak kekszet) vagy, kevered. Hozzáadod a mogyoróvajat is, még mindig géppel, ha sima és egynemű, jók vagyunk. Marhára nehezen szokom meg ezt a nő dolgot, mármint nem úgy, hanem eddig mindig azt írtam, hogy mert ilyen-olyan lány vagyok, de lassan harmincöt évesen az ember nem írja, hogy lány. Rettenet. Szóval a sütőporral összekevert lisztet apránként hozzáadod a masszához, én ezt már fakanállal, aztán kézzel, mert úgy szeretem, a legvégén mehet hozzá az apróra darabolt csoki. Nem kell hűteni, mehet egyből a gömbölygetés a sütőpapíros tepsire. 

mogyorovajaskeksz2.jpg

180 fokra előmelegíted a sütőt, a diónyi gombócokat elhelyezed a tepsin úgy, hogy legyen köztük hely, mert még az is lesz, hogy villával, vagy amivel akarod, szétlapítod őket. 15 perc. Hagyod a tepsin hűlni két percig, aztán rácson, míg teljesen kihűlnek, legvégül jön a fémdoboz, és másnap a cipekedés a munkahelyre, ahol megeszik. Az összeset. Ez azért jó, mert ha nem ők, akkor én, az meg nem tesz jót, mert jön a tavasz. 

Zenóbia a Facebookon!

mogyorovajaskeksz4.jpg

Tiramisu Cupcake

Na szóval, a tavalyi évben ilyenek történtek, hogy életemben először beköltöztem egyedül egy albérletbe. Kifestettem a saját hálószobámat, bézs színűre, ami ugyan kurvára nem bézs lett, hanem halvány rózsaszín, de ezzel ellensúlyozom a kizárólagfeketében járok énemet. Egy idő után már tudtam úgy aludni, hogy nem ég semmilyen kisvillany sem, és ez azóta is így van. Jár hozzám a Tesco-s autó, hoz tejet, meg vajat, meg bort. A tej a kávéhoz kell, a vaj a sütéshez, a bor az életben maradáshoz.  

Munkakört is váltottam, és bejött. Felültem húsz év után egy biciklire, és körbetekertem a Balatont. Újra voltam fesztiválon, még nem vagyok elég öreg hozzá, ez megnyugtató. Találkoztam egy csomó érdekes emberrel, ez néha vicces történetekhez vezetett, néha kevésbé viccesekhez. 

Ami nem változott: még mindig nem tudok spórolni, emiatt sok ruhám és sok cipőm van, de sosem elég, és de, az új ruhától boldogabb vagyok. Még nem annyira szoktam le a cigiről, pedig ősszel le akartam tenni újabb hat évre legalább, de aztán elmúlt. Majd idén ősszel.  Továbbra is sütök, a humorom a régi, a memóriám rettenetes, időnként még mindig iszonyúan antiszociális vagyok, de ezekhez már ragaszkodom.     

tiramisucupcake3.jpg

Tovább

Almás pite

Na lássuk azt a 2016-os első posztot. Idénre még viccből sem tettem semmiféle fogadalmat, mert a tavalyit Lorettával karöltve találtuk ki, és gyakorlatilag egész évben zokogva röhögtünk rajta. Sűrű év volt, a horoszkópom (igen, megint elolvastam) szerint az idei is pont ugyanolyan sűrű lesz, hát, nem biztos, hogy kibírom idegösszeomlás nélkül. Bár a tavalyi szerint újra férjhez kellett volna mennem, legalább ez kimaradt a történések széles skálájából, az még aztán remek ötlet lett volna tőlem. 

Ezért aztán továbbra is lesznek sütik, mert az jót tesz az idegrendszeremnek.  

almaspite6.jpg

Tovább

Csokoládépudingos-meggyes pite

Ennek a sütinek aztán az ég adta világon semmi köze a karácsonyhoz, de a karácsonyi sütiket már úgyis megsütöttétek, ugye, vagy ha az én blogomon keresitek fejvesztve huszonnegyedikén délelőtt, hogy mit is, akkor meg már úgyis mindegy. Bár az előző években találtok, csak most időhiánnyal küszködöm, rettenet fáradt is vagyok, úgyhogy azt választottam, hogy átmegyek gyerekbe, és borzasztóan örülök, hogy holnap hazamegyek, és lesz csomó süti, amit anyukám sütött, nekem csak meg kell ennem. Ilyen terveim vannak, hogy olvasni fogok végre, megnézzük az Igazából szerelmet, mert a nélkül nincs karácsony, és csak ülök majd a fotelben, néha mondunk valamit, meg néha nézem a fán a gömböket. 

Persze csak amíg meg nem jön a rokonság, mert ha utána is ezt csinálnám, azt hinnék, hogy rászoktam a xanaxra.

csokipudingosmeggyes4.jpg

Tovább

Zserbó

Még soha életemben nem csináltam zserbót, de most. Egyszer mindent el kell kezdeni. Ma morális kérdéssel jövök, mert pincét pakoltunk apukámmal, és kihajítottam egy csomó mindent, abban jó vagyok. Aztán visszajöttem a nagyvárosba, és ilyenkor mindig szomorú vagyok kicsit, úgyhogy felmerült bennem, hogy vajon felülbíráljam-e azon elméletemet, hogy majd nyugdíjas koromban milyen vicces lesz visszaolvasgatni a tizenhárom évesen kapott szerelmes leveleket. Vagy, nemes egyszerűséggel bedobjam azokat is a kályhába, mert hát nagy valószínűséggel nyugdíjas koromban is inkább Stephen Kinget fogom újraolvasni, mint a szerelmes leveleimet. Hmm. Nálatok ez hogy?  Dobozoltok, vagy nem dobozoltok?

zserbo5.jpg

Tovább

Sajtos-tejfölös pogácsa

Boldog Mikulást! Kicsit utólag, de asszem még belefér. Kaptatok virgácsot? Én kaptam. Szerintem a Mikulás nincs tisztában a rejtett értékeimmel. Vagy pont de. Jó, hozott csokit is.

Ez egy jó hétvége volt, koncerttel, tulajdonképpen két koncerttel, mindkettő másképp sokkolt le, de jó volt a sorrend, mert a pénteki elgondolkodtatott, csak azt ugye nem szeretem huzamosabb ideig csinálni, úgyhogy szombaton kiugrálhattam magamból a gondolatokat. Voltam otthon is, az is nagyon kellett már, és kaptam házikosztot, amit aztán beadtam a ruhatárba, de szerencsére nem ették meg.

És ma tökéletes vasárnappal, nem láttam embert a szembe házban lakó bácsin kívül, aki kijött a kertbe pipázni az esőben. 

sajtostejfolospogi3.jpg

Tovább

Marcipános linzer Szívek

Ez ilyen szerelmeseknek készült süti volt, ezért a szívecskék, a csillagokat meg mondjuk lehet azzal indokolni, hogy ööö... rájuk még a csillagok is másképp ragyognak. Ne írjak romantikus verseket soha. Szóval emiatt kaptak ajándék sütit, meg mert lejáróban volt a marcipánom, nem. Mert a távolság nem akadály, meg egy csomó minden nem akadály, ha nem teszitek azzá, és ezt jó látni.

marcipanossziv4.jpg

Tovább
süti beállítások módosítása