Zenóbia

Süti, meg akármi, meg bármi.

FB



ide írhatsz Zenóbiának

blog.zenobia[kukatz]gmail.com

EgyünkEgymásért

egyunk-egymasert-logo.jpg

Zenóbia itt megy le alfába

pilates_150.jpg

Zenóbia olvas és ír

Címkék

áfonya (4) Áfonya (1) ajándék (1) aká (1) akármibármi (162) alkohol (1) alma (8) ananász (1) aprósüti (31) aszalt (1) aszaltgyümölcs (1) autó (16) avon (1) bab (1) babapiskóta (2) bacon (2) banán (3) barack (1) baracklekvár (1) barnacukor (1) bátty (9) blog (11) blondie (1) bonbon (5) brownie (4) cake pop (2) Címkék (6) citrom (12) család (1) cseresznye (2) csokoládé (50) csokoládémáz (1) cukor (1) cukorhab (1) cukormáz (4) cupcake (15) diéta (4) dilidodó (1) dió (59) dióslinzer (1) édesség (1) egészség (64) eper (8) esküvő (52) étcsokoládé (18) ételfesték (3) facebook (1) fahéj (9) fánk (1) fehércsokoládé (2) film (42) fóbia (25) fog (2) fogak (10) fokhagyma (1) fondant (2) forddal nyaralok (2) francia (1) gasztro (178) gesztenye (1) gofri (1) goodfood (1) gozsdu (1) gyerek (12) gyümölcs (38) habcsók (4) hagyma (1) hagyomány (1) halloween (1) hannah swenen (1) hannah swensen (51) ház (1) időjárás (67) internet (2) iván (36) iwiw (2) játék (4) jenny colgan (1) joghurt (1) jótékonyság (3) juhtúró (1) kakakó (1) kakaó (38) kakukkfű (1) kalács (1) karácsony (2) karamell (9) kávé (16) keksz (47) kelttésza (1) kelttészta (6) kenyér (2) keresztlány (2) keresztmama (2) kert (5) kesudió (1) kifli (2) kirándulás (4) kókusz (18) kókuszolaj (1) kóla (1) könyv (18) kornélia (8) körte (3) közlekedés (24) krém (4) krémes (15) krumpli (2) kukorica (2) kutya (1) lakás (30) lángos (2) lekvár (42) leveles tészta (3) lilla (4) limoncello (2) linzer (25) Loretta (1) mák (11) málna (4) mandula (7) mandulaliszt (1) marcipán (7) mascarpone (22) mazsola (1) meggy (10) melissza (3) mese (5) méz (8) mogyoró (3) mogyoróvaj (4) motor (7) mozi (6) muffin (14) munkahely (30) nagyi (19) napraforgómag (1) narancs (7) nemsüti (2) nigella (1) nutella (9) nyaralás (29) olaj (3) oliva (1) olivaolaj (1) palacsinta (2) paleo (1) paradicsom (2) pénz (4) piac (1) piskóta (6) Pisztácia (1) pite (18) pogácsa (5) poronty (1) puding (4) rádió (2) rákóczi (1) rákóczi túrós (1) rendezvény (1) répa (2) restaurant day (2) ribizli (1) rum (2) sajt (6) sajttorta (1) sárgabarack (4) segitsüti (1) (1) sonka (1) sör (1) sorozat (2) sós (17) stangli (2) sütésnélkül (1) süti (104) sütipecsét (1) sütiskrimi (54) sütőtök (2) szalakáli (2) szeder (2) szezámmag (1) szilva (4) szomszéd (10) táblacsoki (1) társadalmi élet (35) tej (2) tejcsokoládé (2) tejföl (4) telefon (4) tepertő (1) tesco (3) testképzavar (64) tojásfehérje (1) torta (36) túró (31) tv (35) ünnep (32) utazás (6) vaj (3) vallás (3) valóvilág (4) vanília (4) vásárlás (54) velvet (2) vendégposzt (4) virsli (1) vodka (1) zab (2) zene (10) Címkefelhő

Zenóbia-adatvédelem

Fotók, receptek, posztok kizárólag a beleegyezésemmel, illetve a forrás megjelölésével tehetők közzé más oldalakon, vagy nyomtatásban. Kivéve azok a gyűjtőportálok, ahol nem közlik az egész írást, csak annak első pár sorát, tovább gomb után, pedig a blogomra jut az olvasó.

Még sütik

Legjobb receptes blogok 

 

torkosborz.hu

2017.08.13. 23:14 Zenóbia

Éjjel minden más

A megoldok mindent (ha muszáj) érzést azért eléggé tönkreteszi például az, amikor hajnali kettőkor érek haza, és realizálom, hogy világosság szűrődik ki a pince ablakomból, ahol én nem jártam hetek óta, viszont csak nekem van hozzá kulcsom. Szép nagy vaskulcs, az az igazi mesébe illő pincekulcs, erről van más jellegű sztorim is, de azt majd legközelebb. Szóval hajnali kettőkor teljesen lehetetlen küldetésnek minősült, hogy én lemenjek a pincébe és megnézzem, miért ég a villany. Ellenben változatos ötleteim támadtak elalvás előtt, főleg, hogy az estét három Stephen King rajongóval töltöttem, akikkel kitárgyaltuk, hogy szeptemberben jön az AZ, meg fogjuk nézni, aztán soha többé nem alszom. Kezdetnek jöttek a hajléktalanok, akik fel szokták túrni az ablakom alatt a kukákat (éljen az I. kerületi romantika) és nyilvánvalóan valahogy bejutottak, mert épp az én pincémet szemelték ki ideiglenes főhadiszállásnak. A második verzióban az történik, hogy rettenetes szívdobogással lemegyek a lépcsőn, remegő kezemben gyertya helyett a telefon zseblámpa funkciója világít, mégiscsak modern horror legyen, ha már, és ahogy lassan kinyitom a természetesen iszonyúan nyikorgó pinceajtót, meglátom a vérrel telefröcskölt falat. Remek. Közvetlen álomba merülés előtt felvillant, hogy a pszichopata tinderes randijaim egyike ácsorog a mélyben baltával a kezében, és várja, hogy elaludjak, majd feltöri az ajtómat (a baltával), amit belülről amúgy is csak az egyik zárral lehet bezárni, nem mintha ez eddig zavart volna. Itt nem álltam meg az elméletekben, mert sík ideg voltam attól, hogy valakinek járnia kellett ahhoz a lakásomban, hogy megszerezze a pincekulcsot, mivel itt lóg az előszobában, és ráadásul még rendetlenség is volt, a határidőnaplóm is az ágyon hevert, amiben titkos életemről jegyzetelek, hát úristen. Mivel éreztem, hogy éjjel kettőkor nem illik felhívni a főbérlőmet, ezért felnőttségem bizonyítékaként kibírtam reggelig.

egyedul_1.jpg

Akkor szépen leballagtam a pincébe, megállapítottam, hogy hulla nincs, első ránézésre nem lopták el a háromlábú székeket sem, majd lekapcsoltam a villanyt.

A főbérlőm elmondta a telefonban, hogy az egyik lakónak van másolat pincekulcsa, mert ott van az egész ház közös vízórája, vélhetően le kellett olvasni. Amit amúgy elmondott akkor is, amikor beköltöztem. Kapcsoljátok le magatok után a villanyt.     

Zenóbia a Facebookon!

Szólj hozzá!


2017.08.01. 22:35 Zenóbia

Üdvözöllek Babám

irtózatos nagy változások álltak be az életemben idén, mondja a 36, azaz harminchat éves Zenóbia, akit ráadásul addig piszkált végig a bátyja, míg tartott a családi szülinap, hogy már egy nappal közelebb vagy a harminchéthez, hogy a gyertyaelfújásnál konkrétan azt mondtam, hogy basszus így harminchét évesen még jó, hogy csak egy szál gyertyát raktatok rá. Szóval 36, ezt dolgozom fel immáron két hónapja, mire sikerül beüt a harminchét, aztán kezdhetem elölről. Két bejegyzéssel odébb írtam valamit arról a bizonyos négyszögről, amiből jó, ha valami legalább stimmel, tudjátok, munka-magánélet-lakás-pénz ilyenek, a stimmelések száma azóta egyel csökkent, kettőről fel sem merült a változás lehetősége, de ne csüggedjetek, lottózom és tinderezek, nem tudom melyiknek nagyobb a valószínűsége főnyeremény ügyben. Az új lakhelyem remek, már egészen megszoktam, sőt mi több, megszerettem a minden éjjel az ablak alatt közlekedő részeg turistákat, de komolyan, ha felébredek rájuk, akkor konkrétan mosolygok, de jó nekik, én meg mehetek reggel dolgozni. Úgy hetente egyszer belehallgatok egy-egy szakításba is, a ház melletti padról szép a kilátás, így oda szeretnek leülni a szerelmespárok és miközben nézelődnek, rájönnek, hogy na most van itt a kiváló alkalom, hogy elmondják, szerintük a másik kiválóan tudja egyedül is bámulni azt a kilátást tovább. Közben a háttérben Zenóbia szívja a cigarettáját, feltűnően a várfalat bámulva, hátha azt hiszik, hogy ha nem oda nézek, akkor nem is hallok semmit. Ilyen szórakoztató társaságom szokott lenni az utcában, meg a varjak. A tetves varjakat is baromira próbálom megszeretni, de az istennek nem bírom őket cukinak elképzelni, eleve nyilván teljesen leamortizálom a rólam alkotott elképzeléseket, mármint arról, hogy előfordulhat, hogy van némi agyam, azzal, hogy én úgy képzeltem, hogy varjak csak télen vannak. Bosszúból harmincan kárognak nekem minden hajnalban, szerintem nem kedveseket mondanak. Esetleg írhatnék mégis bemutatkozó szöveget a tinderen, valami olyasmit mondjuk, hogy imádnám, ha együtt lőhetnénk varjakra az ablakomból, beválhat. Valamelyik éjjel konkrétan azt álmodtam, hogy elkezdtem képregényt rajzolni, a főszereplő egy varjú, amolyan fekete macska stílusban.

7_kep.jpg

Esetleg lehet, hogy azóta nem járok annyit feketében, ebből még ki lehetne hozni mélyen szántó fejtegetéseket. A hajszínem is változik drasztikusan, a világosbarnánál megállok, a szőkét még tartogatom nehezebb időkre. Nagyon nagy elméletet ebben azt hiszem nem kell keresni, meguntam a fekete domina stílust, amit nagyon szerettem sokáig, de aztán egyszercsak meg már nem éreztem annyira a magaménak. Minden korszaknak vége szakad egyszer, sajgó szívvel tekertem fel az ostort, a könyékig érő fekete bőrkesztyűmben. Ahogy elmúlt a piték iránti lelkesedésem, úgy múlt el a kizárólagfeketébenjárok énem is, most megismerhetitek a melegszívű barnát. Nem. Túlzásokba ne essünk.

Zenóbia a Facebookon!

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2017.05.15. 23:03 Zenóbia

Let the Sunshine In*

Az élet valahogy mindig az arcomba tolja a spiritualitás kevésbé szofisztikált formáját, valószínű azért, mert így próbál felidegesíteni, hátha elszánom magam valami roppant meglepő cselekedetre. Most épp az ember képében, aki megmentette az életemet azzal, hogy hozott nekem adást a tévémbe. Hamar kiderült, hogy ő egy boszorkány, akinek megérzései vannak, ami többek között abban is megnyilvánul, hogy mindig egyből ott szedi fel a kábelcsatornát, ahol kell, nem hat méterrel odébb, de ennél azért nagyobb dolgokat is be szokott vonzani, jelenleg épp egy írót próbál a sztorijaihoz, amiket összegyűjtött az elmúlt pár évben. Szerencsére nem képzelem magam írónak, de azért eszembe jutott a Tortúra, miután meg kellett hallgatnom a csengőhangját, egy horrorfilmből. Tudom, hogy muszáj hinni valamiben, én is hiszek valamilyen felsőbb erőben, ha úgy tetszik valamiféle sorsszerűségben, ha nem hinnék, kénytelen lennék azt gondolni, hogy teljesen magamtól alakítom időnként hülyén a dolgaimat**. 

De a bevonzás, és a megérzések.. a legutolsó megérzésem azt hiszem az volt úgy tíz évvel ezelőtt, hogy átmentem-e valami vizsgán, vagy nem, és a bevonzás érdekében egyszer enyhén becsípve egy párás ablakra rajzoltam egy szívet. Aztán megpucoltam, mert jött a tavasz, és hülyén nézett volna ki, ha körbepucolom a szívet. Neveltetés kérdése, szerintem soha nem lennék képes máskor ablakot pucolni, mint Húsvét előtt, és ősz végén, ennyit a berögződésekről, amikről azt írtam pár hónapja, hogy szerintem nekem még nincsenek olyanok, amik miatt esetleg meg akarnék ölni valakit akit beengedek az életembe, azóta kiderült, hogy de, vannak. Nem mondom meg, mik azok. 

*és akkor a cím. Szombat délelőtt néztem, ahelyett, hogy aludtam volna, mert még mindig bármikor képes vagyok ezredszer is megsiratni Bergert. 

**perszepersze,tudom. 

  Zenóbia a Facebookon!

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2017.05.07. 22:33 Zenóbia

Ezernyi bársony

A cím már hetek óta megvan, mostanában dalszövegekben gondolkodom úgy tűnik, azóta már egy másikban, de ez már így marad. Elköltöztem, mostantól I. kerület, ami azzal is jár, hogy innentől befejeztem, hogy amiatt szabadkozzak, hogy jó helyen lakom, mert meguntam az elmúlt két évben (ez milyen jól hangzik, kár, hogy a fejemben sorakoznak a szabadkozós mondatok, de ha megdöglök se mondom ki őket többet). Száztizenhat darab macskaköves lépcsőn megyek fel minden nap, borítékolva, hogy a taposógépet nem hoztam magammal, és fél év múlva olyan seggem lesz, mint soha életemben. Azért voltak itt mélypontok mostanában, a kezdeti öröm után, hogy akkor én most tényleg önállóan boldogulok az élet viharaiban, végül is csak nyolc embertől kaptam mindenféle segítséget ehhez a projekthez, ami hiába természetes nekem is fordítva, de akkor is. Ez nem a mélypontok közé sorolandó, hogy van családom és vannak barátaim, akikre bármikor számíthatok, egyébként. A sarkokat azóta sem számoltam meg, végzetes hiba, érzem, de egyik este amikor feltett lábakkal ücsörögtem a kanapén laptoppal az ölemben, akkor tudtam, hogy jó lesz itt nekem. Egy dolog pipa az életben. A mélypontok alatt azt hiszem azt értem, hogy időnként eluralkodik rajtam a szorongás, tudod, amivel nem tudsz mit kezdeni, összerándul a gyomrod, azt érzed, hogy mindjárt elájulsz mert nem kapsz levegőt, mindez a legváratlanabb helyeken és helyzetekben, és pont az ilyenek miatt, hogy lakás-munka-pénz-magánélet négyszög, valamelyiknek stimmelnie kell ahhoz, hogy rendesen lélegezz. Nem kell mind a négynek, de a négyből egynek igen. Onnan tudtam ezt, hogy volt, hogy nem kaptam levegőt, de már igen. Mert már azt is tudom, hogy ha valami istentelen szerencsétlenség folytán a következő egy évben el kell költöznöm innen, akkor azt is megoldom. Dacból, ha másból nem. 

ab6ad34db138e6aa972fd1d2e4379991.jpg

Egyébként a költözést megúsztam egy törött vázával és három törött pezsgős pohárral, azóta vettem újat, pezsgőspoharat mármint, vázát nem. Egyelőre nincs adás a tévémben, aki ismer sejti, hogy ez mekkora tragédia az életemben, még egy hétig frusztrált leszek, de szerencsére megment a Szex és New York mind a hat letöltött évada. Utoljára három évvel ezelőtt töltöttem ezzel a szabad estéimet, mondhatnám, hogy van ami nem változik, de azért ennek a három évnek voltak apróbb tanulságai. Kevesebb, mint egy hónap, és jön a rettenetes bejegyzés a "mindjártharminc,janem,harminchat" címmel, még nem tudom mit kezdek vele, lehet, hogy átállok egy új szemránckrémre mondjuk.

Volt most három hónap, és még nem teljesen ért véget, hogy ugyanazt az egy albumot (Kispál-búcsúkoncert) hallgattam bárhova mentem, ez lehet nem tesz jót a lelkivilágomnak, meg az sem, hogy az "m" betű alá beszorult valami, amiről nem biztos, hogy akarom tudni, hogy mi, ezért teljes erővel kell leütnöm, ami viszont az idegállapotomnak vélhetően jót tesz. Egy kívánságom lenne, ha lehetne most, hogy tudjak megint úgy könyvet olvasni, hogy értem is, amit olvasok, és nem teljesen másra gondolok közben. Ennyi. Sok? Nem hiszem.

Zenóbia a Facebookon!

 

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2017.03.27. 19:38 Zenóbia

Csillag vagy fecske

Helló tavasz, helló új élet, viszlát Pasarét és mókusok, még jó, hogy az előző posztban leírtam, óvatosan azokkal a vágyakkal, csak mondom, mert az univerzum meghallja. Ez most tipikusan az egyik szemem sír, másik nevet, csak hogy közhelyes legyek, de azok általában igazak, szóval. Egyrészt tök örülök a lakás jövőbeni sorsának, bár azt még nem tudják, hogy évek múlva is hosszú fekete hajszálakat fognak találni teljesen meglepetésszerű helyeken*, másrészt a mókusok. A komoly része az, hogy eddig csak ámítottam magam azzal, hogy önállósodtam és egyedül is boldogulok, most viszont tényleg így lesz. Mármint azért lesz tényleg így, mert muszáj, az önbizalmam azért nem ekkora. Hát, kíváncsian várom. Az első sokk után valahogy nagyon hamar jött a várakozással teli izgalom, aztán persze jött a pánik is, jelenleg a kettő keveréke, múltkor a hipochonderek, most meg a mániás depressziósok, remekül elvagyok az életemben. Az albérlet keresés majdnem van olyan jó, mint a tinder, a kedvencem eddig az volt**, amikor a végén nagyon apró betűkkel megjegyezték, hogy amúgy van még egy szoba, ahol egy idős házaspár lakik, velük kellene együtt használni a fürdőt. Sejtem, hogy érnek még meglepetések. Van egy hónapom, de lélekben már pakolok. 

*felújítás után is, akkor is,ha felszedik a parkettát, és kibontják a falakat 

**és még csak egy napja tart 

Zenóbia a Facebookon!

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2017.03.04. 14:27 Zenóbia

Mókusok

Így lassan három év masszív orvoskerülés után gondoltam ugorjunk bele az egészségi állapotom hanyatlásának feltérképezésébe, ráadásul januárban kezdtem ezt, mert annál úgysincs szarabb hónap, tavaszra végzek is mindennel, s lőn. Ennek folyományaként kiderült, hogy a szívem még mindig rendben, gyógyszer marad, mondjuk nem tudom mi venne rá, hogy én még egyszer a büdös életben belevágjak abba, hogy hagyjam abba, majd meglátjuk mi lesz alapon. Javasolták, hogy egyek több salátát és kevesebb sült krumplit, nyilván nem pont ezekkel a szavakkal, de azóta vettem salátát vitamint. Egy újabb fantasztikus problémával is gazdagodtam, szerencsére múlandó problémával, de okozott egy pár iszonyú szar napot, visszarepített a múltba, azóta értem a hipochondereket és egyben mélységesen sajnálom őket. A mélypont az volt, amikor a kontroll kapcsán a doki tett egy tök ártatlan megjegyzést, amitől én még aznap röpke fél óra alatt hergeltem bele magam a trombózistól kezdve a vérmérgezésen át a lepráig bármibe. Nagyon kemény fél óra volt, aminek a végén megbeszéltem magammal, hogy ezt én most hagyom abba, mert nem vagyok hajlandó belebolonduli hülyeségekbe, főleg, hogy az az elmúlt pár nap amúgy is csak erről szólt, hogy újraéltem gondolatban az összes tetves rosszullétet a szívemmel, de basszus ezek öt éve voltak, ne vicceljünk már. Elmúlt egyébként, azóta újra normálisnak tűnök, egyszerűen csak fura volt nagyon, hogy én is tudok ilyet, nem gondoltam volna. Az igazi hipochondereknek rettenetes szörnyen szar lehet, erre jöttem rá.

Azért is volt fura, mert én általában nem magamért aggódom, hanem mindenki másért, mármint szűk körben mindenki másért, de értük aztán nagyon tudok, egész biztos például, hogy ha a családtagjaim nem veszik fel a telefont, akkor balesetet szenvedtek boltba menet, vagy elcsúsztak a jégen (közben kitavaszodott, akkor a sárban, tökmindegy) és eltört a lábuk, lehetőleg mindkettő egyszerre, vagy leégett a ház, vagy betörtek az éjjel és fejbe vágták őket lapáttal, rettenetes. Ezzel szemben magamnak nem veszek szénmonoxid mérőt többek kérésére sem, mert tuti folyton csipogna, most mit idegeskedjek ilyen hülyeségeken.

A kulcsmondat ez volt, ha valaki nem jött volna rá: "közben kitavaszodott"! Ez több okból is pozitívum, egyrészt a következő bejegyzésben vélhetően nem akarok majd leprás lenni, másrészt aki régen olvas úgyis tudja, az erkélyen ücsörgés borral, miközben mókusok rohangálnak a fákon, az lesz az. A mókus nem muszáj.  

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2017.01.20. 15:43 Zenóbia

padlás

Csak hogy szépítsek a dolgon, miszerint egyfolytában idióta cikkeket olvasok, ahelyett*, hogy kultúrálódnék, idén már voltam színházban is. A padlást néztük meg. Hát én nem tudom, elképzelhető, hogy velem van baj, de hazafelé a buszon könnyes szemekkel mondogattam magamnak, hogy na igen, ez ilyen, mind meghalunk, és mind a nélkül halunk meg, hogy bármi esélyünk lenne álmaink beteljesülésére, ráadásul a halál után is csak a keserű vágyódás marad valami elérhetetlen iránt. Vélhetően a tíz év alattiakból nem ezt váltotta ki a darab, vagy legalábbis nagyon remélem, mert ritka szar lenne  már tíz évesen rájönni, hogy ennyit a felhőtlen játszadozásról. Sosem tudok többé boldogan szilvásgombócot enni.

*Mondjuk azt azért még elmesélem, mindegy alapon, hogy valamelyik este egy órán keresztül bámultam meredten egy harmincas pasit a tévében, aki úgy rendezte be az életét, mintha még mindig csecsemő lenne, lásd méretre készített rugdalózóban aludt a méretre készített rácsos ágyában, cumival a szájában. Jézusúristen.

 

 

 

 

 

1 komment

Címkék: akármibármi


2017.01.10. 14:04 Zenóbia

Mély.

Az gondolom már a mélypontok legmélyebbje, amikor a Díványon szavazok arra, hogy zavar-e* engem, ha mások pizsamában vásárolnak a Tescoban.

Valahol megértem a dolgot, simán elvagyok egész nap pizsamában ha épp olyanom van, és mittudomén, ha elfogy a tej a kávémhoz, emiatt át kell ugrani a Tesco Express-be, most azért az öt percért öltözzek fel rendesen, tök hülyeség. Megnyugtatásképp közlöm, hogy nagyon cuki pizsamáim vannak, és nem, nem fogom kipróbálni a dolgot, mert gátlásos vagyok.

Azt a cikket is elolvastam, csak hogy fokozzam a legmélyebb mélypontot, amiben azt javasolja valami félőrült elmebajos, hogy a toka, illetve nyakráncaidat úgy tudod eltüntetni, hogy hátul összecelluxozod a bőrt, így ugye kifeszül, jobb, mint a botox.  

Tulajdonképpen lehet, hogy én még egész normális vagyok. A többi elmebeteghez képest mármint.

*nem, csak ha büdösek is

 

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2016.12.31. 16:20 Zenóbia

Pezsgőt

Az év utolsó posztja. Annyit fűznék hozzá, hogy pár napja írtam, és akkor tényleg fújt a szél, nem egy időhurokban élek. Reméljük mármint. Hosszú évek után ma megpróbáljuk ezt a szilveszteri buli dolgot abszolválni, felveszem a legszebb fekete farmerem a legszebb fekete garbómmal, részemről asszem mindent megteszek. Úgyhogy Boldog Új Évet!

Ezzel az eggyel például tökéletesen tisztában vagyok, hogy azt már hetvenháromszor leírtam, hogy gyűlölöm a szelet. Ideges leszek tőle, örököltem a nagyitól, aki ha fújt a szél, egész éjjel nem aludt, hanem állt az ablakban, és a redőny rései között nézte, hogy hajladoznak a fák. Én ezt mondjuk pont nem csinálom, egyszerűen csak feszült leszek, nekem nem az jut eszembe róla, hogy de jó, elfújja a szmogot, tisztább lesz a levegő, hanem az, hogy legyenmárvége, mert valami rosszat hoz. Rejtély. Nem írtam karácsonyi posztot (sem), de hogyan is írhattam volna, amikor a hagyományaimat a legaljasabb módszerrel próbálták megdönteni, nem adták le az Igazából szerelmet a tévében, cserébe az index írt erről egy cikket, amin könnyesre röhögtem magam. Kénytelen voltam huszonhatodikán este gyorsan megnézni amikor hazaértem, hogy még beleférjen, mert ki tudja milyen rontást szabadítok magamra, ha ez kimarad. Amúgy szuper családi karácsony volt, kellett volna persze még egy nap, de mindig kellene plusz egy nap. Ahogy hazaértem Érdre, elromlott a bojler, kezdem azt hinni, hogy nem vagyok kompatibilis a gázszolgáltatókkal. Ahova belépek megszűnik a melegvíz, illetve az arcomba robban a konvektor, leégetve amúgy sem túl vastag szemöldököm, amit egy hirtelen ötlettől vezérelve 15 évesen úgy kiszedtem, hogy azóta sem nőtt vissza annyira, hogy egy kozmetikus kezdhessen vele valamit, úgyhogy ezzel kell beérnem életem végéig. 

Jó, ez az utolsó amolyan költői túlzás volt, de azért majdnem infarktust kaptam, amikor egy pár hete rohadt nagy durranással kipurcant az egyik konvektorom, miközben vidáman tekergettem a gombját, nyilván akkor volt a mínusz nyolc. De már jó, nem robbant rám a lakás, pedig aznap éjjel kiválóan el tudtam képzelni, hogy az lesz a vége. Írom, hogy, ahogy hazaértem Érdre, aztán ahogy hazaértem a II.-ba, de már mindkettő haza, csak másképp. Egészen megnyugtató viszont, hogy a pasarétieknek ugyanúgy nincs semmi ízlésük karácsonyi díszkivilágítás terén, konkrétan velem szemben van három fenyőfa egymás mellett, amikre sikerült úgy felhajigálni a kék-sárga-zöld-lila fényben pompázó füzért, hogy a tesómmal fél órát bámultuk meredten a sokktól. Így decemberben elgondolkodtam, hogy akarok-e én évértékelést tartani, de aztán nagyon gyorsan döntöttem úgy, hogy nem, könyveljük el inkább sikerként, hogy csak egyetlen olyan tinderes randin sikerült részt vennem, ami közben majdnem felvágtam az ereimet egy kávéskanállal. Érdekes év volt. Jövőre lehet kicsit kevésbé érdekes, nem fogok megsértődni. Új évi fogadalom helyett inkább leírom, hogy nagyon szeretném, ha nem havonta egyszer írnék posztot, hanem legalább havonta háromszor sikerülne, hogy nem csak fejben írom meg, hanem tényleg, mondom ezt úgy, hogy már két hónapja nem írtam. Szeretem ezt a blogot, nem lenne jó, ha nem lenne, ti meg biztosan földöntúli örömmel fogjátok azt is olvasni, ha csak annyit írok, hogy reggelente készülődés közben mi volt a Jóbarátokban. Rachel épp terhes. amúgy ez. Aztán elkezdődött a Csengetett Mylord, emiatt majdnem elkéstem.

Volt most év vége felé egy hónap, amit ugyan nem önszántamból, de rászántam magamra és a gondolataimra, ritka frusztráló volt. A vége felé inkább úgy döntöttem, hogy megint elolvasom az AZ-t, immáron harmincadjára asszem. Úristen, most erről eszembe jutott, hogy meg kell rendelnem a Stephen King rajongók pólóját, sosem volt rajongói pólóm. Ja, de, tizenévesen volt Tankcsapda pólóm, aminek a hátán meztelenül pózoltak, mármint a lényegi részt eltakarták a kezükkel, de anyukámnak így is megrázkódtatást okoztam vele. Pedig milyen szép voltam benne farmer rövidnadrággal és térdig érő Gettával. Óh.     

Zenóbia a Facebookon!

1 komment

Címkék: aká


2016.11.02. 20:02 Zenóbia

Morticia Addams

úristen, nem írtam egy hónapja, pedig minden nap eszembe jut valami töredék, hogy ezt majd beleírom a blogba, aztán nem. Itt leszögezném, hogy ha jövőre mégis elmegyek egy Halloween buliba, akkor Morticia Addams leszek egy napra, imádni fogom. Egyszer voltam farsangi bulin felnőtt fejjel, nem mondom el, hogy fehér ruhában, rózsaszín angyalszárnyakkal jelentem meg, mert úgysem hinnétek el. Meg én sem. Valamelyik nap este, amikor véletlen otthon voltam, néztem a Story4-en Poirot kalandjait, közben a kötött kardigánomban a narancssárga fotelemben ülve vagdostam félbe a kis szívgyógyszereimet, azon elmélkedtem, hogy egy rendesebb nyugdíjas most sírva röhögne rajtam, úgyhogy átállítottam a tinderen a korhatárt hetvenötre. Nem. Bár a Szabad Földben is mindig elolvassuk a társkereső hirdetéseket, a legtöbb úgy kezdődik, hogy káros szenvedélyektől mentes, ennyit a tanyára költözésről (fogalmunk sincs, miért mi kapjuk meg mindig a Szabad Földet olvasásra, de nem merjük megkérdezni). A hétvégén jártam a város összes pontján szerintem, plusz még Érden is, ezt eléggé szoktam utálni, ha ilyen zsúfolt, de most valahogy szerettem. Eszembe jutottak helyekről emberek, akiket ismertem, de már nem, és milyen fura, hogy van egy-két olyan régebbi pillanat, ami még mindig úgy van bennem, hogy ott és akkor nem azt kellett volna tennem, vagy mondanom, hanem pontosan az ellenkezőjét annak, amit végül mégis, és ezt ráadásul közben is tudtam. Nyilván nem egyedi a jelenség, legalábbis a barátaim ezt hazudják, de annyira szeretném remélni, hogy ebben is lehet változni.       

1a4a1cb98af400d1ae22212b46d60b64.jpg

Vasárnap megnéztük a Bárányok hallgatnak-ot a Bem moziban, a Bem moziba fura figurák járnak. Szimpatikusan furák, de furák.  Hazafelé a Nyugatitól, igaz, hogy nem a körúton mentem, hanem kis utcákon, de nem találkoztam egyetlen emberrel sem. Tényleg. Sötét volt, fújt a szél, és ha akkor valaki megkér, hogy segítsek neki a fotelt betolni a furgon hátuljába, valószínűleg ott halok meg egyből, aztán küzdhet egyedül a fotellel.

Csak hogy referáljak szánalmas változtatási kísérleteimről, az almák megaszalódtak az ablakban, azóta hoztam újakat, kíváncsian várjuk mind, hogy mi fog történni. A séta marad a hidegben is, reggel még mindig az erkélyen iszom a kávét, ebből lehet következtetni rá, hogy vettem-e már két tonna nikotin tapaszt, viszont, azóta tényleg főztem. Többször. Zöldségeket is ettem. Mindent nem lehet egyszerre, ekkora sokkra ki tudja, hogyan reagálnék.

Zenóbia a Facebookon!

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2016.10.04. 16:30 Zenóbia

Porcelán kiskacsa

Fel van írva a telefonomba, hogy írjak posztot a berögződésekről, mert lassan tényleg ott tartok a frászt lassan, hogy ha nem írok fel mindent, akkor örökre elfelejtődik, csak a sejtelem marad, hogy valamit kéne, kellett volna, áh mindegy. Most már csak valami rendszert kéne ebbe vinni, hogy ne különféle cetlikre, telefonba, naptárakba jegyzeteljek félszavakat, hanem mondjuk egy fix helyre. Lehet az segítene. Vagy nem. Szóval egyik este elalvás előtt (abban a bűvös másfél percben) jutott eszembe, hogy mik azok a berögzült szokások, rituálék, amiktől nem szabadulok sosem már, és mik azok, amiktől vélhetően megszabadulnék, ha épp nem egyedül élnék. Arról egyébként, hogy kilencven százalékban a jobb oldalamon alszom el, mert úgy nem vagyok háttal az ajtónak. Aztán persze elaludtam, de pár naponta elolvastam, hogy "írjposztot" és akkor mindig gondolkodtam ezen egy kicsit, ez azért is volt jó, mert rájöttem, hogy tök hülyeség az egész. Nyilván nem az ágy közepén aludnék, haha, és valószínűleg nem rózsaszín plüss zokniban*, de inkább hanyagabb lettem egy csomó dologban, mint drasztikusabb, szóval vélhetően senkit nem vagdosnék fejbe egy baltával azért, mert nem pontosan ugyanoda rakja vissza a porcelán kiskacsát, mint ahonnan elvette.**

A hanyagabb lettem az még mindig nem azt jelenti, hogy térdig járok a koszban, hanem ilyen renitens dolgokat, hogy néha eljövök úgy otthonról reggel, hogy nem egyengetem el az ágytakarót, vagy nem mosogatom el a kávésbögréket meg a borospoharakat, csak háromnaponta.  Egy igazi punk veszett el bennem. A saját különbejáratú hülyeségeim meg mind a félelmekből fakadnak, nem húzom le a redőnyöket, mert akkor nincs semmi fény, és körvonalakat legalább muszáj látnom. A rovarokat megöljük, nem pátyolgatjuk őket ki az erkélyről a természetbe, mert visszajönnek. Öt darab könyv van a párnám mellett, mert előre nem lehet tudni, hogy melyikre lesz kedvem elaludni, elemlámpa is van, mert mi van ha nincs áram, meg akár meg is lehet vele dobálni bárkit, aki netán el akarná rabolni a szüzességemet tévémet. Jelenleg csak dobálásra alkalmas, mert egyik nap véletlen földhöz vágtam. Általában irracionális dolgoktól félek, azoktól is főleg akkor, ha rémálomból ébredek, ami szerencsére viszonylag ritkán van, de ha van, akkor rohadtul élethű. Pedig amikor épp hajnali kettőkor mászkálok tök egyedül az egész kerületben, akkor épp eszembe juthatna, hogy valami bajom is lehet, de sosem jut.

fb_img_1456340408933.jpg

A vicc kedvéért megnéztem, hogy miről írtam három évvel ezelőtt, basszus ugyanígy a tetves memóriámról panaszkodtam, minek is írok blogot egyáltalán. Ja, és a konvektorok beüzemelve, részemről jöhet a tél. A berögződésekre visszatérve - amikről asszem elmondhatjuk, hogy nem is berögződések, hanem parák-, a tél beálltával az is lesz, hogy reggelente kétszer megyek vissza az ajtóból lecsekkolni az összes konvektort, hogy tényleg levettem-e e a megfelelő fokozatra. Ettől még mire leérek a lépcsőn már nem leszek benne biztos, de erős nő lévén, onnan már nem megyek vissza.

Emlékeztek még rá, hogy nyár közepén eldicsekedtem, hogy az erkélyen túléltek a növények? Na. Hazudtam.

*nem árulnak feketét

**nincs porcelán kiskacsám. egyelőre.

Zenóbia a Facebookon!

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2016.09.19. 20:28 Zenóbia

Cékla

Van olyan érzésem időnként, mintha ismételném magam a blogban, sőt, tulajdonképpen nem is csak érzés, mert tudom, hogy aha, erről már valamikor írtam, de hátha nem veszik észre, mert nekik sincs memóriájuk, ezzel a gondolattal szoktam magam nyugtatni. Végül is írom hat és fél éve, beleférhet, hogy háromszor is megemlítem, hogy utálom a céklát. Ezt amúgy még lehet, hogy csak egyszer írtam le. A zellert is. Most, hogy az utóbbi hónapokban elkezdtem gondolkodni, ilyen felelősségteljes dolgok is eszembe jutottak, hogy kéne főzni. Unom a menzát, unom a rántott sajtot („unom a káoszt, unom a rendet, unom a zajt, unom a csendet..”) és elfogyott a szép kártyámról az ajándékpénz, valami őrületes változásnak kell emiatt beállnia, mondjuk épp ennek, hogy néha főzök. Nem lesz belőle főzős blog nyugi, tök szar vagyok benne. Jó, nem kimondottan szar, csak nem túl fantáziadús. Simán összedobok bármikor egy paprikás krumplit, vagy valami tésztát, de nem lesz benne semmi olyan alapanyag, aminek nem tudom kimondani a nevét, mert azoktól félek. Már így is iszonyú gourmet vagyok magamhoz képest, hogy mindig van otthon olívabogyó meg szárított paradicsom, meg camembert sajt. Basszus, pesto is van, hova jutok. Van is kedvem hozzá, mármint az olívás tésztához, ez az igazán furcsa, gondolom segít ezen, hogy hónapokig szokom az elméletet, aztán egyik nap úgy kelek, hogy akkor kezdődik.

Vannak még egyéb dolgok, amiken szeretnék változtatni, de ismerem magam, nem úgy tervezem, hogy akkor ezt egy hét alatt, mert felkötném magam úgy csütörtök tájékán. A könnyebb része az, hogy csináltam én már ezt mindet huzamosabb ideig, szerettem is, szóval nem most kell rájönnöm a hogyanokra. Azt is tudom, hogy akkor túlzásba vittem bizonyos részeket (lásd mániákus kalóriaszámlálás, nem vicc, a fagyitölcsért is lemértem, fogyni most mondjuk pont nem annyira akarok), kicsináltam magam és a környezetem is, ezért nem fogok rágörcsölni, beérem kevesebbel, mert nem éri meg. Ez is tök érdekes egyébként, hogy akkor nem szólt senki, hogy jézusom hagyd már abba, rettenetes amit csinálsz, ráadásul kurva idegesítő is, és egyébként is miért csinálod egyáltalán, csak utólag mondták, amikor már én is rájöttem. Tudom, hogy ez elvileg így van, hogy ha tegyük fel összejössz egy kretén pasival, de nagyon szerelmes vagy, akkor hiába mondják a barátaid/családod, hogy ez egy kretén, ki fog csinálni, mert őket fogod utálni, nem a kretént. Valamikor beszéltem erről velük, és mondtam, hogy szóljanak, ha úgy látják hülyeséget csinálok, megpróbálom nem felkapni a vizet, hanem átgondolni, de én is érzem, hogy vannak ebben az elméletben lukak. Abban is, hogy én vajon szólnék-e most már, mert régen én sem. De pl. soha többé nem szeretném azt átélni, hogy a barátaid nem tudnak egy jóízűt enni veled, mert csak azt látják, hogy számolod hány szem rizst ettél. Nem volt jó, nekem sem, de olcsón megúsztam, lehetett volna rosszabb vége is, nem rajtam múlt. Oké, ez rég volt, sosem jön vissza. 

Visszatérve a jelenlegi figyeljmárodamagadrakicsit mozgalomra, vártam, hogy majd történik valami, ami kirángat és amitől úgy érzem, hogy na most érdemes változtatni, és viszonylag hosszú ideig tartott, mire rájöttem, hogy de hát nem fog történni semmi. Nem tartom magam kimondottan hülyének, ezért figyelembe véve egészségügyi problémáim számát és mértékét, meg azt is, hogy rohadtul nem akarok úgy kinézni ötven évesen, hogy kisebb gyerekek sikítva rohanjanak el amikor meglátnak, kénytelen vagyok beismerni, hogy „ha ezt így folytatom, az nem lesz jó”. A vegyél kevesebb felesleges cuccot is része a projektnek, ezért reggel amikor a liftben mondta a kolléganő, hogy hozott egy csomó ruhát, mert felszámolnak egy butikot, akkor aggódva megkérdeztem, hogy és, van benne valami fekete?      

A vicc az, hogy ezek nem nagy dolgok (több séta, több alma, kevesebb cigi, kevesebb rántott sajt, kb. ilyenekre gondolok) praktikum lesz tőle és komfort, nincs világmegváltás, nincs dráma, nehogy nekem itt azt higgyétek, hogy van, csak Vad Fruttikat hallgattam írás közben, és így visszaolvasva úgy hangzik, mintha átszellemültem volna valami trauma miatt, de nem.

Zenóbia a Facebookon!

2 komment

Címkék: akármibármi


2016.09.06. 15:41 Zenóbia

kéne vasalni

Ezt a bejegyzést vagy két hónapja írtam, de csak eddig jutottam vele, gondoltam majd még írok hozzá valamit az időjárásról, aztán ez elmaradt, de most beütött az ősz, hát érzem én, hogy eljött az idő.

"Egyébként fura újra visszaállni a spontán írásra, hogy nincs meg az alap, ami köré kell építeni egy keretet. És egyben felszabadító is, hogy nem kell alap, és az sem baj, ha keret sincs, mert nincs tét. A sütikkel abból a szempontból is más volt a dolog, hogy elvileg a recept volt a lényeg (én mondjuk tudtam, hogy egyáltalán nem az a lényeg), és így elég volt mellé pár magvas (jójó) gondolat és kész is. Most meg majd el kell döntenem, mennyire engedek belelátni az életembe, túl sok ismerős olvas. Annyira azért nem, ne is reménykedjetek, de előfordulhat néha, hogy megpróbálok ne adj isten érzelmekről írni. Az sosem ment, mert kemény vagyok és nem vallhatom be, hogy nekem is szar néha, mert akkor összedőlne a fekete domina imidzsem. Nem, nincs otthon korbácsom. Sem lakkcsizmám. Hát, ezzel össze is dőlt, úgyhogy most már leírhatom, hogy egyik este az jutott eszembe, mikor már fél órája ültem az íróasztal tetején, és merengve néztem a vasalódeszkát, hogy neki kéne ennek állni, mert most épp ráérek, hogy valójában már túl tudnám élni, ha néha kivasalnék egy férfi inget. Nem, eszetekbe ne jusson holnap megjelenni egy rakat gyűrött inggel.*

quotation-phyllis-diller-funny-day-time-meetville-quotes-136234.jpg

Szóval nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert a legbensőbb érzelmekről nem írok, nem is tudok, nincs meg bennem a képesség rá, nem írok munkáról, nem írok arról, ha valakit nagyon szeretnék épp fejbevágni egy téglával, mert udvarias vagyok, nem írok a randijaimról, mert szintén udvarias vagyok, úgyhogy asszem marad az időjárás, szerintem remek lesz, én érzem, hogy az időjárásról is tudok fantasztikusan izgalmasan írni."

A fesztiválkarszalag is lekerült, már nem hordom egy évig, mint tizenhét évesen, szerencsére van, ami viszont változik. A hozzáállás is, mert ide még egyszer tuti nem, bár voltak mások is harminc felett. Úgy tizenöten. Rezignálttá ott váltam, amikor odajött két srác, hogy töltsünk ki egy kérdőívet a dohányzásról, és kiderült, hogy 29 a korhatár, amíg még érdekel bárkit a véleményünk. Legalább kinézték belőlünk, az élet sekélyes örömei. Jövőre valami művészeti fesztiválra kell menni korongozni, vagy nem tudom, oda még beférünk, érzem én a nyomást. Most meg azt, hogy hullanak a levelek lefelé a fákról, mondjuk hova hullanának, ha nem lefelé, de tényleg, vége a nyárnak, lehet esőben sétálni majd az avarban, meg ilyenek, csak hogy ilyen finoman vezessem vissza a témát az időjárásra, ahonnan indultam. Az erkélyről át lehet majd látni a szomszéd házra, amit eddig jótékonyan takartak a lombok, cserébe ők is látják majd újra, ahogy reggelente teljesen lehetetlen öltözékben megfagyok az erkélyen a kávémmal. Abban legalább mákom van, hogy a korán sötétedést kimondottan imádom, mert ha már hideg van, legyen sötét is, ez egyértelműen sokkal jobban passzol a hangulathoz, mintha verőfényes napsütésben fagynék halálra, ebből gondolom ki lehet következtetni, hogy a hideget viszont nem viselem jól. Mondhatni. 

Ja, és ma szóba került, hogy mi lesz, nincs mit várni, mert eddig vártam a nyaralást, a fesztivált, a következő szabadtéri akármit, és mivel teljesen kizárt, hogy elkezdjek arra vágyni, hogy síeljek, vagy netán forralt bor a karácsonyi díszkivilágításban (jó, azt minden évben lenyomom egyszer, de akkor is), ezért marad a jövő nyár. Na jó, meg a hétköznapi csodák, mondanám, ha én lennék Oravecz Zenóbia. 

*a helyzet azóta odáig fajult, hogy valamelyik nap vasalatlan ágyneműt húztam fel. Rettenetes, sosem mesélem el anyukámnak.

Zenóbia a Facebookon!

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2016.08.04. 19:39 Zenóbia

lehet mégis

Lehet mégis kéne sütnöm, mert mióta nem sütök, kizárólag olyan sütis blogokba futok bele a neten, hogy cukormentes, meg lisztmentes, meg tejmentes, meg esetleg kókusztejes, vagy virágokkal megszórt, mármint rendes élő virágokkal, hát a faszom. Jó, nem fogok, mármint persze akkor szoktam, amikor hazamegyek hétvégén és anyukám megkér, hogy süssek már egy pitét. Akkor igen. Ha valaki kéri, akkor tök szívesen megcsinálom, és örülök is neki, hogy újra tésztát ér a kezem, de magamtól még mindig nem. Az is elég megnyugtató tény volt ebből a szempontból, hogy úgy egy hónapig nem volt nálam gáz, ergo akkor sem süthettem volna semmit, ha akartam volna, viszont fény derült rá, hogy ha lehajtom a gáztűzhely tetejét, akkor csomó pakolási felülettel több lesz a konyhában. Nahát. A nem volt gáz azt is eredményezte, hogy meleg víz sem, szerencsére épp nyár van, de azért az az igazság, hogy úgy tíz nap után már mocskosul utáltam, hogy egy levegővel kell zuhanyozás közben káromkodni, aztán újabb tíz nap után már rezignáltam álltam a vízforraló mellett, mert hajat mosni viszont nem vagyok hajlandó jéghideg vízben. Lavórban hajmosás, hát az csupa móka meg kacagás. Amikor végül visszakapcsolták a gázt, és csak nálam nem lehetett beizzítani a kazánt, akkor már röhögtem. De legalább közben sokat gondoltam a nagyszüleimre, mert Őrhegyen kint a kertben üstben melegítettünk vizet, volt egy lugas, benne egy lábakon álló kád, és úgy fürödtünk a csillagos ég alatt. A másik nagyszüleimnél meg a kádban elhelyezett lavórban, mondjuk ott spórolási szempontok miatt, és éjszaka ha pisilni kellett, mindig kimentünk elemlámpával a kertbe, mert féltem egyedül. Most is félnék, csak mondom.

ga101112_hun.gif

Már kimennék azért egyedül, de még mindig infarktust kapnék az árnyékoktól meg a rohadt nagy pókoktól. Azoktól főleg. Őrhegyen ugyanehhez a tevékenységhez a vérengző kakason kellett átvágni, rutinszerűen fogta meg mindenki a seprűt, egyszer a bátyám a kelleténél keményebben vágta fejbe a kakast, de az utódja is hasonló vérmérsékletű lett, nincs menekvés. Azt hiszem, onnan származik az is, hogy nem tudok hazudni.* Mármint nem a kakastól meg a kádtól, hanem Őrhegyről. Egyszer megesküdtem a bátyámnak valamire, hogy nem én voltam, közben de, és a végén őt büntették meg igazságtalanul, ami miatt elszökött az erdőbe. Tényleg erdő, nem három bokor egymás mellett, és amikor végre megtalálták bevallottam neki mindent, és láttam, hogy egy világ omlott össze benne. Hát azóta nem megy, nem is próbálkozom. Maximum hallgatok, ha valamit nem bírok kimondani. Így meg egyenes út a gyomorfekély, de hát valamit valamiért.    

Kicsit félek, hogy elmúlik a nyár, nem szeretem, hogy el fog múlni. A nyár az enyém, mindig is így volt, és évek óta alkalmazom magammal és minden döntésemmel szemben azt a mondást, hogy csak még ezt a nyarat így, gondolkodás nélkül, aztán majd megváltozom a hideg és sötét télben. Erre nem elkezdtem gondolkodni a nyár közepén? Két hónapja megint az van, hogy szorítom össze a fogaimat, ami azt eredményezi, hogy fáj az állkapcsom. Évek hosszú tapasztalata alapján, ilyenkor bajom van, csak ahelyett, hogy feldolgoznám, inkább szétcseszem a fogaimat. Tavaly év elején mondta a fogorvos, hogy ha így folytatom, akkor ad valami fogvédőt éjszakára, de aztán elmúlt. Akkor mondjuk pont tudtam, hogy mi bajom, és úgy tűnik lassan most is, nem várom meg a telet mégsem, de ez most a jó irány, én érzem. Addig meg míg kiderül, hogy tényleg, marad a nyár, törvénytelen nevetésekkel.

*természetesen ide nem értve, amikor elmentek kamaszként a Szigetre egy hétre, és otthon nem vallod be, hogy gőzöd sincs, hol fogtok aludni, mert a társaságot akikkel mentek két napja ismertétek meg a Wigwamban. és lilára festett tarajuk van.

Zenóbia a Facebookon!

2 komment

Címkék: akármibármi


2016.07.04. 20:07 Zenóbia

NekemaBalaton

Ha napközben jön rám a blogírás, akkor fél órára muszáj bedugnom a fülem, mert zenére tudok blogot írni, és ha a Petőfi pont nem olyan számokat játszik, akkor megrekedek egy mondat után, és csak meredten bámulom a monitort, meg a bárányfelhőket az égen. Ma voltak egyébként. Lecseréltem tegnap az összes zenét a telefonomon, mert már kívülről megtanultam minden dalszöveget, ideje volt, új zene, új élet, hah (nem). Nosztalgia gyanánt rátettem az Offspring-től az Americana albumot, ennek hogy örültek még anno a szomszédok, én meg most, amikor random egy Hozier után elkezd üvölteni a Have you ever.

 

Lassan magamhoz térek a sokkból, hogy haza kellett jönni a Balatonról, bár még csak egy hét telt el azóta, a rossz dolgok feldolgozásához idő kell, azt mondják. Sírtam. Majdnem, tényleg. A szállást még februárban foglaltuk le, mert nekem mindig a február az, amikor már végleg kurvára unom a telet és a hideget, és akkor elkezdek zaklatni bárkit, hogy menjünk már nyaralni, mikor megyünk már nyaralni, és akkor a bárki előbb-utóbb azt mondja, hogy foglaljunk le valamit, csak hagyd már abba. Külön tehetséggel most sikerült úgy, hogy végig harmincnégy fok volt, napoztunk, olvastunk, barnultunk, fürödtünk, hamarabb hatott a fröccs, egyszer azt hittük, hogy eltűnt a Gömbkilátó a panorámánkból (nem a fröccs, rossz felé néztünk), emiatt megállapítottuk, hogy akkor most már tényleg semmi sem biztos. Előtte arra a magvas gondolatra jutottunk, hogy két dologban lehetsz biztos az életben, az egyik a Gömbkilátó, a másik az, hogy amikor először bemész a Balatonba, és lemerülsz nyakig, az mindig ugyanazt hozza.

zenobiatelefon_866_hellokitty.jpg

Egyszer kellett csak minket kimenteni a vízirendőrségnek, amikor Hello Kitty-vel besodortattuk magunkat a tó közepére (nem vettük észre), és épp azon elmélkedtünk, hogy egyikünk sem olvasta el a vízibicikis srác tájékoztató cetlijét a viharjelzésről. Körbenéztünk, a nap is süt, a szél sem vészes, úgyhogy ez a villogás az a villogás, amikor minden rendben, az élet szép, trallala. Aztán fél óráig tekerhettünk a szembeszélben, mert a rendőrök mondták, hogy helló lányok, talán el kéne indulni kifelé, és lehet nem kellett volna ötszáz méternél beljebb jönni. Csak azért nem kértük meg őket, hogy csináljanak rólunk egy képet, mert átéreztük a helyzet súlyosságát, és kifelé felváltva ismételgettük, hogy egyrészt rohadtul nem haladunk semmit, hiába tekerünk, másrészt még jó, hogy mégsem hoztunk magunkkal fröccsöt ide is. Palacsintát, azt is ettünk minden nap, és volt, hogy órákig csak feküdtünk szótlanul, a bikinim masnija körbepirult a combomon, és arra is rájöttünk egyik este, hogy nekünk már nem kell saját magunkat megfejteni, mi már meg vagyunk fejtve, úgyhogy ha van némi időnk, nyugodtan tölthetjük bármi mással, mint elmélkedéssel, ezt a stresszt is letudtuk. Visszafelé induláskor szakadt az eső, köszönjük ezt is, így meg tudtuk tenni.

Zenóbia a Facebookon!

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2016.06.14. 23:29 Zenóbia

„körúton egy kávéházban budai erkélyen”

Laktam Érden, egészen pontosan 33 évig, egyszer fél éves megszakítással úgy 26 körül, amikor meg Zuglóban a legcukibb nevű utcában, Cinka Panna. Ez nem tudom, hogy másoknál is van-e így, hogy valamilyen életeseményt úgy tudok visszaszámolni, hogy a kapcsolataimhoz kötöm. Két éve hol többé-hol kevésbé egyedül, előtte hét év, előtte három, na annak a háromnak az utolsó fél évében laktam Zuglóban, akkor nem is tévedtem sokat, mert 25 voltam.

13355658_1635208980138817_1602050270_n_1_1.jpg

Szóval 33 évesen elköltöztem Érdről, mert meg kellett tudnom, hogy egyedül is életben maradok, és hogy milyen az, amikor nem egyből egy komoly kapcsolatba váltasz, hanem megpróbálsz rájönni, hogy miért vagy elcseszett. Asszem nem sikerült. De térjünk vissza a lakhatásra, az mégis biztonságosabb téma. Szóval, laktam a Keletinél a Rottenbilleren, a Lánynál aki sétál velem béreltem szobát, egészen addig, míg nem kaptam egy lehetőséget, hogy beköltözhessek egyedül egy lakásba a II. kerületben. Nem mondom, hogy nekem eleinte nem volt fura, és nem éreztem úgy, hogy én nem idevaló vagyok, főleg, hogy nem annyira felelek meg a budai lány sztereotípiának. Az meg valljuk be, van. A környéken kb. csend van, a legtöbb lakó a házban túl a hetvenen, nincs a sarkon dohánybolt, és velem szemben nem egy olyan hely van, ahol adnak egy pohár bort, hanem egy cukrászda, ahova nem merek beülni. De időközben megszerettem nagyon az erkélyemet, meg a lakást a világ legkényelmesebb narancssárga nagymama foteleivel, és erősen keveredik a retro stílus a Zenóbia stílussal, de Natasa szerint szeretnivalóan eklektikus lett, én meg elhiszem. Megszerettem ezt az egész várost, úgy ahogy van, az összes hülyeségével együtt, még a számomra értelmileg feldolgozhatatlan biciklizésközbensörcsapolós akármiket is, mert muszáj rajtuk röhögnöm, olyan boldogan tekernek. Minden egyes olyan este vagy éjjel, amikor átjövök valamelyik hídon, az jut eszembe, hogy tulajdonképpen nekem most minden rendben. Akkor is ez jut eszembe, ha szar napom volt. Napi városimádó giccs. Ahol még szeretnék, az a Balaton környéke, de nem állandóan, csak mondjuk lenne ott egy nyaraló, ahonnan egy stég vezet a vízhez, vannak ilyen álmaim, hogy ott lógatom a lábam a végén és úgy teszek, mintha olvasnék, közben meg nézem a vizet. Nem, nem a naplementét nyugi, akkor aztán végképp azt hinnétek, hogy baj van. Egyébként azért van bennem romantika, valahol mélyen elrejtve, pl. simán tudnék naplementét is nézni a stégről, vagy bárhonnan, de ne olvassunk mellé pluszban verseket, mert akkor belefojtom magam a térdig érő vízbe.  

*naplementés kép a Gyárból, mert a realista lányok onnan nézik. De jövőhét végén Balaton, ugyan még nem a saját stég, de kezdetnek jó lesz.

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2016.06.01. 23:42 Zenóbia

Mindjárt harminc. Ja nem, 35

Valamelyik nap egyáltalán nem szólt a rádió a munkahelyemen, ami azt eredményezte, hogy a saját fejemben kerestem zenét, így órákon keresztül az Alvin és a mókusoktól dalolásztam teljes hangerőn (bent a fejemben, mások nem hallották) a hárommókuszaladgálszanaszétaréten örökbecsűt, rejtély. Főleg, hogy utoljára tizenöt évesen ugrándoztam erre valami punkfesztiválon, ahova kék hajjal és piros hipózott nadrágban mentem. Azóta sem volt rajtam ennyi szín. Voltam hétvégén a Városligetben barnulni, és fosmeleg cidert inni. Kettő körül úgy értünk ki, hogy én még nem ettem semmit, ami azt eredményezte, hogy majdnem megöltem az előttem sorban álló embereket, de utána szerencsére találtunk csodával határos módon olyan helyet a fűben, ahol ha levettem a szemüvegem, nem volt a közelben senki. Barnulni kicsit sikerült, ha ez így halad, nyár végére igazi cigánylány leszek a hosszúfekete hajammal. Rékával megállapítottuk, hogy mások képesek bikiniben napozni a ligetben, sőt, láttunk egy nénit (tényleg néni) aki a nélkül (sokk, ehhez felvettem a szemüveget), és mi valószínűleg azért nem, mert nem nagyvárosban szocializálódtunk, minket úgy neveltek, hogy bikiniben a strandon mutatkozol, meg a kertben, de felvilágosítottam, hogy a született nagyvárosi népeknek ez itt a kert.    

Ha a szemben lévő házban laknék, ma egész délután napozhattam volna az erkélyen, de nem ott lakok, hanem a sötét oldalon, marad a délelőtt tíztől-tizenegyig. Nem mintha megtettem volna, csak úgy elméleti alapon mondom. Megajándékoztam magam három nap teljesen céltalan szabadsággal a szülinapomra. Mármint muszáj volt, bár már így is későn szóltam, hogy mától akkor én a héten nem létezem, attól tartok. Addig még azt is átgondolhatom, hogy mi az élet értelme, és mit kellett volna másképp és mit tanultam az elmúlt 34 évben és mit nem, és mi a következő tíz éves tervem, de a következő bárhány éves terv kérdéstől még mindig akut agyérgörcsöt kapok. Egy valamit tudok, hogy mit szeretnék de az pont nem az, ami csak rajtam múlik, és vélhetően nem is az, ami most eszetekbe jutott. Időnként van olyan érzésem, hogy pofáncsapkodnám a sorsrendezőket odafent. Persze ilyenkor eszembe jut az is, hogy de hát nélkülem ugye nehéz, de az is tény, hogy még mindig a megérzések alapján mozdulok, aztán ezen sokat szoktunk röhögni. Utólag. Hát na, mi van ha ebben is van fejlődési lehetőség. Három nap (vagy legalábbis két és fél, mert aznap estére leteszem a könyvet), amikor kizárólag könyvek és erkély és nem kell viselkedni, megszólalni, teljesíteni, aztán megint jó vagyok egy időre. Ma elolvastam vagy hatszáz oldalt, határozottan felszabadító volt, hogy oda tudtam rá figyelni, nem kószáltak el semerre az elkószálni hajlamos gondolatok a fejemben. A harmincötödik. Úristen. Akkor most már az jön, amit mindig ígérgetek, de sosem teszem meg, hogy elkezdek letagadni éveket? Botox? Xanax? Cavinton? (ez utóbbi nemártana)

Zenóbia a Facebookon!    

Szólj hozzá!

Címkék: akármibármi


2016.05.24. 20:14 Zenóbia

A reggeleket ne

Vannak azok a reggelek, amikor felébredek hajnali négykor, mert valami rohadtul idegesít a lelkem mélyén, néha azt sem tudom, hogy mi, és ilyenkor ez szokott történni, hogy felébredek hajnali négykor. Ettől még idegesebb leszek, úgy öt percig azt gondolom, hogy biztos mindjárt visszaalszom, de tudom, hogy nem, így aztán kimegyek az erkélyre és rágyújtok, miközben próbálom meglátni a dolog romantikáját. Éppen zajlik a pasaréti napkelte, ezerrel csicseregnek a madarak, csodás. Ehelyett azt érzem, hogy rohadt madarak, rohadt pasarét, rohadt napkelte, legyen sötét az ég és legyen iszonyú a csend.

A reggel amúgy is problémás, minden meghozott döntésem más színben tűnik fel, mármint sötétebb színben, mielőtt még azt hinnétek hogy neonrózsaszín, nem. Megkérdőjelezek mindent és mindenkit. Aztán az egy óra végére amit adok magamnak minden nap, elmúlik, de azt kell mondjam, nem én vagyok a legnapsugarasabb királylány olyankor, aki vidáman fésülgeti a haját, miközben ábrándos szemekkel nézegeti magát a tükörben. Reggel velem nem lehet beszélni, hangosan főleg, de halkan sem nagyon, szükségem van arra a hatvan percre, hogy megihassam a kávét az erkélyen, eldönthessem mit veszek fel, mennyire húzzam feketére a szemem, és közben ne kelljen válaszolnom semmilyen kérdésre, azokon kívül, amiket magamnak teszek fel, de még azokra sem. A hatvanegyedik percben szociálissá változom és kedvessé.

Heti sötétlelkű bejegyzés, aki vidám szokott lenni felkelés után, attól tartok nem fogja érteni, de az érzés kölcsönös lenne. Most ezt megpróbáltam elképzelni, hogy valaki olyan mellett ébredek, aki ugrabugrálva cseverészik. Nem sikerült.

*a fekete macska azért, mert ezeken sírva szoktam röhögni, és ezzel ellensúlyozom, hogy reggelente maga vagyok a Mordor

1 komment

Címkék: akármibármi


2016.05.11. 19:33 Zenóbia

Színezőkönyv

Rájöttem, hogy azért is kell írnom, mert ha nincs semmi kreatív dolog az életemben, akkor meg fogok bolondulni, és aznap, amikor elkezdtem érdeklődve olvasni egy cikket a felnőtteknek készült színezőkönyvekről, na, akkor döbbentem rá, hogy kurva gyorsan kell írnom megint egy posztot, szóljon az bármiről, akár arról, hogy néha vannak hetek, amikor az okoz földöntúli örömöt, hogy jé, időben hazaértem ahhoz, hogy tudjak egyet mosni. Rettenet. Itt nem lehet éjjel mosni, mert ha beindítanám éjfélkor A gépet, elég valószínűnek tartom, hogy a másnapi Blikk megírná, hogy a csendes társasház nyugdíjasai baltával feldarabolták K. Zenóbiát, aki így már sosem tudja meg, mit tartogatott még számára a sors. Egyébként a fehér Converse-ből nem jön ki a repceföld/fűfolt. 

Túl sok ruhám van. Úgy két hete találkoztam Lillával, akivel hat éves korunk óta vagyunk barátok, csak az utóbbi években kicsit ritkábban, úgy fél évente tudunk összefutni, mert egyrészt távolság, másrészt épp más szakaszban az életünk. De nekem az annyira megnyugtató, hogy amikor beültem a kocsiba és elmentünk ruhát venni (hátna), akkor egy icipici pillanatig sem éreztem, hogy vissza kell rázódni, mert nem kellett. Azzal indítottam, hogy mivel az elmúlt egy évben jó párszor gondoltam úgy, hogy vásárlással megoldom az életet, most lehetőleg ne vegyek semmit, csak esetleg olyat, amibe iszonyúan beleszeretek. Aha. Úgy tíz dologba szerettem bele nagyon, többek között olthatatlan vágyat éreztem egy boyfriend farmer után, rejtély. Ha egyszer abban megyek el egy első randira, és utána még lesz második, akkor megfogtam az isten lábát, az tuti. Vagy egy perverzét. Lilláék nemsokára birtokba veszik a lakásomat, amit én jelenleg nem használok, és ez jó dolog, mert szeretem azt a lakást, és most megint szeretve lesz, bár azt még nem sejtik, hogy milyen hatást fognak gyakorolni a lelkivilágukra a hihetetlen színekre festett falak. Imádtam egyébként, de már nem hiszem, hogy a zöld konyha mellé bedobnék egy narancssárga/napsárga nappalit, ellenben lenne sok fehér és néhol valami kevésbé rikító szín. A faltól falig, padlótól plafonig könyvespolc viszont még mindig szerepel az álmaimban, annak a falnak a színén pl. nem kéne sokat gondolkodni, tisztára hasznos ötlet. 

Ja, és képzeljétek, a tavalyi növények, amik kint voltak az erkélyen (még mindig nem tudom a nevüket), viszont kint is hagytam őket egész télen, mert khmm.. leszartam, hogy elfagynak-e, majd veszek másikat, szóval ők nem olyan gonoszak mint én, és túléltek, és burjánzanak meg minden. Ígérem, idén télen nem bánok így velük. Ezt majd valaki dörgölje az orrom alá úgy november elején légyszi, kösz.   

Zenóbia a Facebookon!

1 komment

Címkék: akármibármi


2016.05.04. 22:02 Zenóbia

Jégeső/napsütés

Az van, hogy jégeső/napsütés felváltva, nagyjából én is pont ebben az állapotban susogtam fel-alá a folyosón a hosszú bőrszoknyámban, amit kevésbé elegánssá tesz ha sietsz, mert kizárólag aprókat lehet benne lépni, szerdára gésa lettem. (mármint a tipegésben). Valamelyik távolba vesző vasárnap reggel, amikor üvöltött a zene a fülembe, mert különben elalszom a Volánbusz váróban, bejött egy negyvenes nő egyik lábán fehér, másikon fekete bakancsban, és volt ott két másik, akiken látszott, hogy életük legnagyobb lázadása kimerült abban, hogy bedaueroltatták a hajukat, szóval ők zavarba jöttek, nevetgéltek, és nem értették. Nekem meg az jutott eszembe, hogy valahogy lázadni kell, ő így csinálja, lehet, hogy hét közben decens irodai dolgozó nő, hétvégén pedig felemás bakancsos és káromkodik, mert különben esetleg egy békés szerda reggel elkezdené a falhoz csapkodni a billentyűzetet a decens ruhájában az irodában.

Voltunk idén is Weinidylle-en, tartottam tőle, hogy nem lehet felülmúlni a tavalyit, de a szintet hoztuk. Mellettem utazott egy inszeminátor, sertés-marha, tette hozzá, miután sokkot kaptam, hogy ezt most miért így egy perc után, sokkal jobb nem lett mondjuk attól, hogy hozzátette, főleg, hogy nagyon szeretett volna belemenni a részletekbe. Én meg nagyon szerettem volna, ha minél hamarabb odaérünk Szombathelyre.  

Első sütimentes poszt, azon eléggé röhögtem, amikor úgy döntöttem, hogy ennyit a gasztroblogról, és másnap megkérdezte valaki, hogy akkor kérem-e a szokásos másfél kiló nutellámat, én meg reflexből rávágtam, hogy naná. Úgyhogy azzal valamit kezdeni kell majd, de megoldom, aztán vagy lesz belőle poszt, vagy nem. Amikor megírtam, hogy ennyi, bevallom őszintén, egész este bőgtem. Egészen fura érzés, megint lezárni valamit. És egészen fura érzés rájönni arra, hogy amiért évekig rajongtál, egyszer csak már nem rajongsz, mert kötelességszerűvé vált. Valahol rémisztő, hogy akkor mégis mi lesz az, ami tényleg elkísér egy életen át, és biztos lehetek benne, hogy sosem unom meg, valahol meg azt hiszem, hogy ilyen nem is lesz, mert előbb-utóbb minden iránt elmúlik a rajongás, nekem pedig szükségem van a rajongásra. Mondjuk Stephen King. Ő kitart tizenegy éves korom óta. Ez azért némi reményre ad okot. A Cujo volt az első, azóta nem alszom el úgy, hogy bármiféle szekrényajtó nyitva legyen akár csak résnyire is. Ez viszont nem túl sok reményre ad okot az elmeállapotomat tekintve, azt ugye tudjuk. De ezen most nem gondolkodunk, sem én, sem Zenóbia, vagy de, csak még nem jutottunk semmire.    

 Zenóbia a Facebookon! - is még mindig. 

3 komment

Címkék: akármibármi