Zenóbia

Zenóbia

sosemleszvége

2018. február 18. - Zenóbia

Mármint a télnek. A hatvan napos januárt sikerült valóban hatvan napossá tenni azzal, hogy három hétig küzdöttem arcüreg gyulladással, egyik éjjel erősen elgondolkodtam rajta, hogy minden mindegy alapon felajánlom a lelkem a sátánnak, csak soha többé ne fájjon a fejem, de a sátán nagy ívben szart a lelkemre, elgondolkodtató. A harmadik hét végére olyan mélységekbe süllyedtem, hogy már neki sem ajánlgattam. Közben kiderült, hogy allergiás vagyok az aspirinre, fiatal koromban ez sem volt, mármint nem az aspirin, hanem az allergiám, hátúristenmijöhetmég. Aztán egyik este megkívántam egy szál cigit, tadamm, pedig most leszokhattam volna. És akkor nem érnének többé ilyen élmények soha, mint hétvégén amikor itthon vagyok és kimegyek az ajtó elé rágyújtani, mert tuti, hogy háromból kétszer odajön valaki megkérdezni a tömérdek turistából, hogy kell-e parkolójegyet venni, hová vezet az a lépcső, hol a Halászbástya, és ha azt megnézték, akkor ugye ott van mellette a Citadella, mi van ha jobbra indul, Sziklakórház, az nem jó, kórházba nem megyünk. Ezek bármelyikére szívesen válaszolok faarccal, csak még egyszer ne álljanak körbe meglepetésszerűen a lépcső tetején gyülekező fekete ruhás kopasz bakancsosok úgy harmincan, amikor én kivételesen épp nem fekete kabátban szívom a cigimet. Diszkréten meg kellett őket kérnem amikor egy slukkal elszívtam a maradékot, hogy ugyan engedjenek már ki a körből, ehhez kedvesen mosolyogtam (mármint szerintem), de nem voltak kimondottan visszamosolygós fajták. 

(ez csak dejó, aki unja az olvasást, hallgathat zenét)

Amikor már nem akartam eladni a lelkemet épp senkinek, akkor azt vettem észre, hogy annyira boldoggá tett, hogy se kiütés se fejfájás, hogy még azt is marhára élveztem, hogy teljes sebességgel üthetem a billentyűzetet a gyárban, sőt, még azt is, hogy baszakodhatok tovább a parkolóhelyekkel, ami nemes feladatot egyszer véletlenül elvállaltam pluszban, mert majd biztosan jön valaki hamar a távozó kolléga helyett, és csak addig kell nekem, ez egy éve volt. Azóta felmerült bennem, hogy fogok egy gyalogsági ásót és nekiállok én magam kiásni egy mélygarázst pluszban, télen reggelente egy órával korábban érkezem a bárkinél és felszórom sóval a terepet, építek egy bódét és eleve a parkoló közepén rendezem be a munkahelyemet, hogy ne kelljen naponta kétszer kirohangálni amikor valaki telefonál, hogy beálltak a helyére, amit úgy oldok meg, hogy random módon, lehetőleg csukott szemmel rámutatok egy helyre, hogy hát akkor most ideiglenesen talán oda, aztán imádkozom, hogy oda aznap pont ne akarjon beállni senki, mert akkor kezdhetem elölről a random módon mutogatást. Ennek folyományaként már bent sem hordok magassarkút, mert a tököm se fog a parkolóban rohangálni hegynek fel meg le tűsarkúban.   

Hát ilyen roppant izgalmakkal indult az új év, meg hogy tegnap megettem a ma reggelire szánt fánkot is, mert miközben Al Pacinot bámultam ábrándosan a Krumplirózsában, hirtelen úgy éreztem, hogy muszáj közben lekváros fánkot zabálni, és még annyit akartam mondani, hogy a betegség alatt és előtt és után már annyira sokat gondolkodtam a hajszínemen/ideális frizurámon, amit tényleg szeretni fogok, hogy nem hinném, hogy ez normális dolog, most vagy nincsenek lényegi problémáim, vagy ezzel nyomom el őket. De most asszem megvan, majdnem teljesen az ellenkezője, mint amit eddig gondoltam, hogy szeretnék, de egy nőnek jogában áll változtatni a véleményén ugye, kedden megyek fodrászhoz. 

Zenóbia a Facebookon!

A bejegyzés trackback címe:

https://zenobia.blog.hu/api/trackback/id/tr2913677164

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása