Az élet valahogy mindig az arcomba tolja a spiritualitás kevésbé szofisztikált formáját, valószínű azért, mert így próbál felidegesíteni, hátha elszánom magam valami roppant meglepő cselekedetre. Most épp az ember képében, aki megmentette az életemet azzal, hogy hozott nekem adást a tévémbe. Hamar kiderült, hogy ő egy boszorkány, akinek megérzései vannak, ami többek között abban is megnyilvánul, hogy mindig egyből ott szedi fel a kábelcsatornát, ahol kell, nem hat méterrel odébb, de ennél azért nagyobb dolgokat is be szokott vonzani, jelenleg épp egy írót próbál a sztorijaihoz, amiket összegyűjtött az elmúlt pár évben. Szerencsére nem képzelem magam írónak, de azért eszembe jutott a Tortúra, miután meg kellett hallgatnom a csengőhangját, egy horrorfilmből. Tudom, hogy muszáj hinni valamiben, én is hiszek valamilyen felsőbb erőben, ha úgy tetszik valamiféle sorsszerűségben, ha nem hinnék, kénytelen lennék azt gondolni, hogy teljesen magamtól alakítom időnként hülyén a dolgaimat**.
De a bevonzás, és a megérzések.. a legutolsó megérzésem azt hiszem az volt úgy tíz évvel ezelőtt, hogy átmentem-e valami vizsgán, vagy nem, és a bevonzás érdekében egyszer enyhén becsípve egy párás ablakra rajzoltam egy szívet. Aztán megpucoltam, mert jött a tavasz, és hülyén nézett volna ki, ha körbepucolom a szívet. Neveltetés kérdése, szerintem soha nem lennék képes máskor ablakot pucolni, mint Húsvét előtt, és ősz végén, ennyit a berögződésekről, amikről azt írtam pár hónapja, hogy szerintem nekem még nincsenek olyanok, amik miatt esetleg meg akarnék ölni valakit akit beengedek az életembe, azóta kiderült, hogy de, vannak. Nem mondom meg, mik azok.
*és akkor a cím. Szombat délelőtt néztem, ahelyett, hogy aludtam volna, mert még mindig bármikor képes vagyok ezredszer is megsiratni Bergert.
**perszepersze,tudom.
