Lehet mégis kéne sütnöm, mert mióta nem sütök, kizárólag olyan sütis blogokba futok bele a neten, hogy cukormentes, meg lisztmentes, meg tejmentes, meg esetleg kókusztejes, vagy virágokkal megszórt, mármint rendes élő virágokkal, hát a faszom. Jó, nem fogok, mármint persze akkor szoktam, amikor hazamegyek hétvégén és anyukám megkér, hogy süssek már egy pitét. Akkor igen. Ha valaki kéri, akkor tök szívesen megcsinálom, és örülök is neki, hogy újra tésztát ér a kezem, de magamtól még mindig nem. Az is elég megnyugtató tény volt ebből a szempontból, hogy úgy egy hónapig nem volt nálam gáz, ergo akkor sem süthettem volna semmit, ha akartam volna, viszont fény derült rá, hogy ha lehajtom a gáztűzhely tetejét, akkor csomó pakolási felülettel több lesz a konyhában. Nahát. A nem volt gáz azt is eredményezte, hogy meleg víz sem, szerencsére épp nyár van, de azért az az igazság, hogy úgy tíz nap után már mocskosul utáltam, hogy egy levegővel kell zuhanyozás közben káromkodni, aztán újabb tíz nap után már rezignáltam álltam a vízforraló mellett, mert hajat mosni viszont nem vagyok hajlandó jéghideg vízben. Lavórban hajmosás, hát az csupa móka meg kacagás. Amikor végül visszakapcsolták a gázt, és csak nálam nem lehetett beizzítani a kazánt, akkor már röhögtem. De legalább közben sokat gondoltam a nagyszüleimre, mert Őrhegyen kint a kertben üstben melegítettünk vizet, volt egy lugas, benne egy lábakon álló kád, és úgy fürödtünk a csillagos ég alatt. A másik nagyszüleimnél meg a kádban elhelyezett lavórban, mondjuk ott spórolási szempontok miatt, és éjszaka ha pisilni kellett, mindig kimentünk elemlámpával a kertbe, mert féltem egyedül. Most is félnék, csak mondom.
Már kimennék azért egyedül, de még mindig infarktust kapnék az árnyékoktól meg a rohadt nagy pókoktól. Azoktól főleg. Őrhegyen ugyanehhez a tevékenységhez a vérengző kakason kellett átvágni, rutinszerűen fogta meg mindenki a seprűt, egyszer a bátyám a kelleténél keményebben vágta fejbe a kakast, de az utódja is hasonló vérmérsékletű lett, nincs menekvés. Azt hiszem, onnan származik az is, hogy nem tudok hazudni.* Mármint nem a kakastól meg a kádtól, hanem Őrhegyről. Egyszer megesküdtem a bátyámnak valamire, hogy nem én voltam, közben de, és a végén őt büntették meg igazságtalanul, ami miatt elszökött az erdőbe. Tényleg erdő, nem három bokor egymás mellett, és amikor végre megtalálták bevallottam neki mindent, és láttam, hogy egy világ omlott össze benne. Hát azóta nem megy, nem is próbálkozom. Maximum hallgatok, ha valamit nem bírok kimondani. Így meg egyenes út a gyomorfekély, de hát valamit valamiért.
Kicsit félek, hogy elmúlik a nyár, nem szeretem, hogy el fog múlni. A nyár az enyém, mindig is így volt, és évek óta alkalmazom magammal és minden döntésemmel szemben azt a mondást, hogy csak még ezt a nyarat így, gondolkodás nélkül, aztán majd megváltozom a hideg és sötét télben. Erre nem elkezdtem gondolkodni a nyár közepén? Két hónapja megint az van, hogy szorítom össze a fogaimat, ami azt eredményezi, hogy fáj az állkapcsom. Évek hosszú tapasztalata alapján, ilyenkor bajom van, csak ahelyett, hogy feldolgoznám, inkább szétcseszem a fogaimat. Tavaly év elején mondta a fogorvos, hogy ha így folytatom, akkor ad valami fogvédőt éjszakára, de aztán elmúlt. Akkor mondjuk pont tudtam, hogy mi bajom, és úgy tűnik lassan most is, nem várom meg a telet mégsem, de ez most a jó irány, én érzem. Addig meg míg kiderül, hogy tényleg, marad a nyár, törvénytelen nevetésekkel.
*természetesen ide nem értve, amikor elmentek kamaszként a Szigetre egy hétre, és otthon nem vallod be, hogy gőzöd sincs, hol fogtok aludni, mert a társaságot akikkel mentek két napja ismertétek meg a Wigwamban. és lilára festett tarajuk van.
