Ha napközben jön rám a blogírás, akkor fél órára muszáj bedugnom a fülem, mert zenére tudok blogot írni, és ha a Petőfi pont nem olyan számokat játszik, akkor megrekedek egy mondat után, és csak meredten bámulom a monitort, meg a bárányfelhőket az égen. Ma voltak egyébként. Lecseréltem tegnap az összes zenét a telefonomon, mert már kívülről megtanultam minden dalszöveget, ideje volt, új zene, új élet, hah (nem). Nosztalgia gyanánt rátettem az Offspring-től az Americana albumot, ennek hogy örültek még anno a szomszédok, én meg most, amikor random egy Hozier után elkezd üvölteni a Have you ever.
Lassan magamhoz térek a sokkból, hogy haza kellett jönni a Balatonról, bár még csak egy hét telt el azóta, a rossz dolgok feldolgozásához idő kell, azt mondják. Sírtam. Majdnem, tényleg. A szállást még februárban foglaltuk le, mert nekem mindig a február az, amikor már végleg kurvára unom a telet és a hideget, és akkor elkezdek zaklatni bárkit, hogy menjünk már nyaralni, mikor megyünk már nyaralni, és akkor a bárki előbb-utóbb azt mondja, hogy foglaljunk le valamit, csak hagyd már abba. Külön tehetséggel most sikerült úgy, hogy végig harmincnégy fok volt, napoztunk, olvastunk, barnultunk, fürödtünk, hamarabb hatott a fröccs, egyszer azt hittük, hogy eltűnt a Gömbkilátó a panorámánkból (nem a fröccs, rossz felé néztünk), emiatt megállapítottuk, hogy akkor most már tényleg semmi sem biztos. Előtte arra a magvas gondolatra jutottunk, hogy két dologban lehetsz biztos az életben, az egyik a Gömbkilátó, a másik az, hogy amikor először bemész a Balatonba, és lemerülsz nyakig, az mindig ugyanazt hozza.
Egyszer kellett csak minket kimenteni a vízirendőrségnek, amikor Hello Kitty-vel besodortattuk magunkat a tó közepére (nem vettük észre), és épp azon elmélkedtünk, hogy egyikünk sem olvasta el a vízibicikis srác tájékoztató cetlijét a viharjelzésről. Körbenéztünk, a nap is süt, a szél sem vészes, úgyhogy ez a villogás az a villogás, amikor minden rendben, az élet szép, trallala. Aztán fél óráig tekerhettünk a szembeszélben, mert a rendőrök mondták, hogy helló lányok, talán el kéne indulni kifelé, és lehet nem kellett volna ötszáz méternél beljebb jönni. Csak azért nem kértük meg őket, hogy csináljanak rólunk egy képet, mert átéreztük a helyzet súlyosságát, és kifelé felváltva ismételgettük, hogy egyrészt rohadtul nem haladunk semmit, hiába tekerünk, másrészt még jó, hogy mégsem hoztunk magunkkal fröccsöt ide is. Palacsintát, azt is ettünk minden nap, és volt, hogy órákig csak feküdtünk szótlanul, a bikinim masnija körbepirult a combomon, és arra is rájöttünk egyik este, hogy nekünk már nem kell saját magunkat megfejteni, mi már meg vagyunk fejtve, úgyhogy ha van némi időnk, nyugodtan tölthetjük bármi mással, mint elmélkedéssel, ezt a stresszt is letudtuk. Visszafelé induláskor szakadt az eső, köszönjük ezt is, így meg tudtuk tenni.
