Valamelyik nap egyáltalán nem szólt a rádió a munkahelyemen, ami azt eredményezte, hogy a saját fejemben kerestem zenét, így órákon keresztül az Alvin és a mókusoktól dalolásztam teljes hangerőn (bent a fejemben, mások nem hallották) a hárommókuszaladgálszanaszétaréten örökbecsűt, rejtély. Főleg, hogy utoljára tizenöt évesen ugrándoztam erre valami punkfesztiválon, ahova kék hajjal és piros hipózott nadrágban mentem. Azóta sem volt rajtam ennyi szín. Voltam hétvégén a Városligetben barnulni, és fosmeleg cidert inni. Kettő körül úgy értünk ki, hogy én még nem ettem semmit, ami azt eredményezte, hogy majdnem megöltem az előttem sorban álló embereket, de utána szerencsére találtunk csodával határos módon olyan helyet a fűben, ahol ha levettem a szemüvegem, nem volt a közelben senki. Barnulni kicsit sikerült, ha ez így halad, nyár végére igazi cigánylány leszek a hosszúfekete hajammal. Rékával megállapítottuk, hogy mások képesek bikiniben napozni a ligetben, sőt, láttunk egy nénit (tényleg néni) aki a nélkül (sokk, ehhez felvettem a szemüveget), és mi valószínűleg azért nem, mert nem nagyvárosban szocializálódtunk, minket úgy neveltek, hogy bikiniben a strandon mutatkozol, meg a kertben, de felvilágosítottam, hogy a született nagyvárosi népeknek ez itt a kert.
Ha a szemben lévő házban laknék, ma egész délután napozhattam volna az erkélyen, de nem ott lakok, hanem a sötét oldalon, marad a délelőtt tíztől-tizenegyig. Nem mintha megtettem volna, csak úgy elméleti alapon mondom. Megajándékoztam magam három nap teljesen céltalan szabadsággal a szülinapomra. Mármint muszáj volt, bár már így is későn szóltam, hogy mától akkor én a héten nem létezem, attól tartok. Addig még azt is átgondolhatom, hogy mi az élet értelme, és mit kellett volna másképp és mit tanultam az elmúlt 34 évben és mit nem, és mi a következő tíz éves tervem, de a következő bárhány éves terv kérdéstől még mindig akut agyérgörcsöt kapok. Egy valamit tudok, hogy mit szeretnék de az pont nem az, ami csak rajtam múlik, és vélhetően nem is az, ami most eszetekbe jutott. Időnként van olyan érzésem, hogy pofáncsapkodnám a sorsrendezőket odafent. Persze ilyenkor eszembe jut az is, hogy de hát nélkülem ugye nehéz, de az is tény, hogy még mindig a megérzések alapján mozdulok, aztán ezen sokat szoktunk röhögni. Utólag. Hát na, mi van ha ebben is van fejlődési lehetőség. Három nap (vagy legalábbis két és fél, mert aznap estére leteszem a könyvet), amikor kizárólag könyvek és erkély és nem kell viselkedni, megszólalni, teljesíteni, aztán megint jó vagyok egy időre. Ma elolvastam vagy hatszáz oldalt, határozottan felszabadító volt, hogy oda tudtam rá figyelni, nem kószáltak el semerre az elkószálni hajlamos gondolatok a fejemben. A harmincötödik. Úristen. Akkor most már az jön, amit mindig ígérgetek, de sosem teszem meg, hogy elkezdek letagadni éveket? Botox? Xanax? Cavinton? (ez utóbbi nemártana)
