Az van, hogy jégeső/napsütés felváltva, nagyjából én is pont ebben az állapotban susogtam fel-alá a folyosón a hosszú bőrszoknyámban, amit kevésbé elegánssá tesz ha sietsz, mert kizárólag aprókat lehet benne lépni, szerdára gésa lettem. (mármint a tipegésben). Valamelyik távolba vesző vasárnap reggel, amikor üvöltött a zene a fülembe, mert különben elalszom a Volánbusz váróban, bejött egy negyvenes nő egyik lábán fehér, másikon fekete bakancsban, és volt ott két másik, akiken látszott, hogy életük legnagyobb lázadása kimerült abban, hogy bedaueroltatták a hajukat, szóval ők zavarba jöttek, nevetgéltek, és nem értették. Nekem meg az jutott eszembe, hogy valahogy lázadni kell, ő így csinálja, lehet, hogy hét közben decens irodai dolgozó nő, hétvégén pedig felemás bakancsos és káromkodik, mert különben esetleg egy békés szerda reggel elkezdené a falhoz csapkodni a billentyűzetet a decens ruhájában az irodában.
Voltunk idén is Weinidylle-en, tartottam tőle, hogy nem lehet felülmúlni a tavalyit, de a szintet hoztuk. Mellettem utazott egy inszeminátor, sertés-marha, tette hozzá, miután sokkot kaptam, hogy ezt most miért így egy perc után, sokkal jobb nem lett mondjuk attól, hogy hozzátette, főleg, hogy nagyon szeretett volna belemenni a részletekbe. Én meg nagyon szerettem volna, ha minél hamarabb odaérünk Szombathelyre.
Első sütimentes poszt, azon eléggé röhögtem, amikor úgy döntöttem, hogy ennyit a gasztroblogról, és másnap megkérdezte valaki, hogy akkor kérem-e a szokásos másfél kiló nutellámat, én meg reflexből rávágtam, hogy naná. Úgyhogy azzal valamit kezdeni kell majd, de megoldom, aztán vagy lesz belőle poszt, vagy nem. Amikor megírtam, hogy ennyi, bevallom őszintén, egész este bőgtem. Egészen fura érzés, megint lezárni valamit. És egészen fura érzés rájönni arra, hogy amiért évekig rajongtál, egyszer csak már nem rajongsz, mert kötelességszerűvé vált. Valahol rémisztő, hogy akkor mégis mi lesz az, ami tényleg elkísér egy életen át, és biztos lehetek benne, hogy sosem unom meg, valahol meg azt hiszem, hogy ilyen nem is lesz, mert előbb-utóbb minden iránt elmúlik a rajongás, nekem pedig szükségem van a rajongásra. Mondjuk Stephen King. Ő kitart tizenegy éves korom óta. Ez azért némi reményre ad okot. A Cujo volt az első, azóta nem alszom el úgy, hogy bármiféle szekrényajtó nyitva legyen akár csak résnyire is. Ez viszont nem túl sok reményre ad okot az elmeállapotomat tekintve, azt ugye tudjuk. De ezen most nem gondolkodunk, sem én, sem Zenóbia, vagy de, csak még nem jutottunk semmire.
Zenóbia a Facebookon! - is még mindig.
