ez a február lesz a kedvenc hónapom az évben, bár még lehet azért javítani a helyzeten, például azzal, hogy ma a Lorettával veszünk valami annyira fantasztikus dolgot, hogy attól egész hónapban már csak vigyorogni fogok. Sosem lehet tudni. Attól tartok azonban, hogy mivel a fél hónap még hátra van, és annak több mint a felét fogom különböző orvosoknál tölteni, ez a február mégis csak egy fránya-francos-fosadék egy hónap lesz. Eddig már letudtunk részemről egy felfázást ami ráment a vesémre, az Iván részéről meg a rejtélyes vírust, de ha szerencsénk van, és miért is ne lenne, ha-ha, akkor ezt most olcsón megúsztuk, öt nap dögléssel, amiből egy nap még sütit is sütöttem, lásd előző bejegyzés. Annyira megerőltettem magam a döglés terén, hogy még takarítani sem voltam hajlandó, annak ellenére, hogy a napfény nem volt túl jó hatással a látványra, de olyankor inkább becsuktam a szemem, és szartam bele, üdítő élmény volt.
Jártam ebben a hónapban már fogorvosnál is, ami azt eredményezi, hogy jövő héten újra megyek, mert lett két kicsike lukam, éljen, mégiscsak jobban jártunk volna eleve a protkóval, szinte már olcsóbb, nem lukad, nem kövesedik, nem kócos, tiszta haszon. Ennél nagyobb feneket már nem tudok keríteni a fogápolásnak, lassan be kell írnom a napi időbeosztásba, mert simán elvagyok vele naponta negyed órát. Erre kilukad. Már csak röhögni tudnék, ha tudnék. Lesznek itt még egyéb jóságok is eme csodás februárban, még megyek kontrollra a lábammal, tegnap meg voltam kardiológián, ami azt eredményezi, hogy megint rám pakolnak egy holtert, marhára hiányzott már pont. A negyvenes pulzusom nem töltötte el akkora örömmel a dokit, mint azt az ember várná, úgyhogy megnézzük, mi történik vele egész nap, mert a tavalyin azért nem volt ennyire alacsony még. Lehet ebből is fakad, hogy nem vagyok egy ideges típus, mert ha iszonyúan felbasznak, akkor is csak hatvanat üt a szívem. A kardiológust mondjuk tegnaptól nem kedvelem többé, mert képes volt azt a megjegyzést tenni, hogy tavaly mintha vékonyabb lettem volna, ami egyrészt nem igaz, másrészt egy ilyen elmebetegnek mint én, ilyet mondani, nagy veszélyekkel jár. Még jó, hogy nem volt nálam a klopfoló. Egyből fel is ment a pulzusom vagy negyvenkettőre, és végleg eldőlt, hogy ez a hónap tökéletesen el van baszva, a mosoly már csak árnyék lesz eztán az arcomon, jé, esik a hó.
Mekkora egy kripli vagyok, te jó ég, az Ivánnal már versenyt röhögünk azon, hogy ő hat féle színes bogyókát szed reggelente, amit a gondos felesége porcióz ki neki esténként, mert amúgy elfelejtené, lehet, hogy erre is kéne neki valami bogyó, nekem meg már gyógyszervágó szerkezetem is van, mint a rendes nyugdíjasoknak. Szóval asszem majd márciusban beszélgessetek velem legközelebb, addig csak akkor, ha kíváncsiak vagytok a kórtörténetemre, de ne legyetek, már én sem vagyok.