Azt mondtam már, hogy mennyire nagyon szeretek sütni? Még nem? Most is csak azért említem meg, mert magatoktól nyilván sosem jöttetek volna rá. Tegnap hazajöttem, és mint aki egy romantikus randevúra készülődik a gyúródeszkával, meggyújtottam egy csomó mécsest, felvettem a pöttyös kötényemet, és befészkeltem magam hosszú órákra a konyhába. A végén még bort is kaptam az Ivántól, mert rendes ember az, és tudja, hogy lekvárral ragasztgatni úgy a legjobb, ha a lekváros kezemmel összemaszatolhatok közben egy borospoharat. A recept ugyanaz, mint tavaly januárban, csak most nem volt mandulám, így darált dió került a tésztába, nem lett kimondottan rossz. Úgy tűnik az isler januári süti. Ezt azoknak üzenem, akik gyártják a sütis naptárakat, szerencsére kaptam egyet karácsonyra, de a januári süti valami joghurtos-gyümölcsös zselé, hát baszki, ki a fene akar mínusz tízben joghurtos-gyümölcsös zselét enni, senki. Szerintem ez igenis fontos, mégiscsak egy hónapig bámulja az ember, és egy hónapon keresztül minden áldott nap azt gondolom reggelente, hogy anyádat a hülye zseléddel. Vissza az islerekhez, amiket házi barack és házi málnalekvárral töltöttem. Most főleg a Melissza miatt készült, aki a középiskolai büfében vagy islert vett, vagy lúdláb tortát, mást sosem. Azóta sok minden változott, de az isler és a barátság örök. Véssük pólóra. 

Az Iván játszott. Most meg egy rettenetes fosadék undorító filmet néz a tévében, emiatt én sütiskrimit olvasok, meg blogot írok, és várom, hogy elmúljon a fejfájásom.