már csak két nap, már nincs is egész két nap, pedig de jó lenne ha még két hét lenne vagy két hónap vagy két év, vagy két évtized, vagy mindig és folyton és örökké itthon. Ebből mondjuk a két évet éppen eltölthetném itthon legálisan, de attól tartok, hogy nem fordíthatnám arra, hogy újraolvassam az összes kedvenc könyvemet. O-ó. Ha azt hiszitek, hogy Kőszeg után egyből hazajöttünk, akkor nagyon tévedtek, mert nem. Plusz két nap Balatonlelle után viszont már igen, mert elfogyott az összes pénzünk, Lellén meg az összes palacsinta. Mindenkit megkritizáltunk, Lelle a kritizálók paradicsoma, az Iván pedig még nálam is sokkal kegyetlenebb időnként, pedig én aztán tudok egy ordas nagy bunkó lenni. Mindig előjön viszont, hogy akik szerintem szép nők, azok szerinte tutira nem azok, akik meg szerinte szépek, azok meg szerintem nem, így szokás szerint levontam a következtetést, hogy neki tulajdonképpen én nem is tetszhetek, vagy ha igen, akkor saját magamat kell randának tartanom. Imádom a nyaralós embereket, imádom, hogy egyforma narancssárga pálmafás pólóban jár apuka meg a kisfia, meg hogy az egész család egyforma csíkos pólóban nyomja, mind a négyen abban virítanak és örülnek, mert ők most nyaralnak és mókásak és összetartoznak. Aranyos dolog, mert ilyenkor nyaralás alatt egy csomó minden aranyos, ami amúgy über leggázabb a világon, mint például egyforma susogós tréningben menni a tescoba bevásárolni. Mi is nagyon aranyosak voltunk, amikor ezzel itt alant idétlenkedtünk. Sikítoztam is meg vihorásztam, meg minden.