A ma reggelem sem indult jobban, sőt. Azt hiszem a nyolcvanakárhány éves szomszéd bácsi is jobb, mint egy haldokló madárfióka az ajtó előtt, még akkor is, ha a nyolcvanakárhány éves szomszéd bácsi nem éppen arról híres, hogy naponta fürdene. Jáj. Van nekünk kis nagyon jó fej rozsdafarkúnk, az ajtó felett fészkel, már évek óta visszajár meg minden, szeretjük, ő is szeret minket. De most tragédia árnyalta be az idilli állapotot, a kisfiók öngyilkos zuhanásával. Természetesen pont nekem kellett megtalálni, és még tátogott is meg minden, az érzékenyebbek kapcsoljanak tovább. Úgyhogy megint sokkos állapotban telt az utam, a hát én ezt nem hiszem el mondatot ismételgettem egy darabig, aztán a buszon sokat segített, hogy épp most jutottam ahhoz a részhez a Trónok harcában, amikor Daenerys megeszi a ló szívet, mit nekem döglött kismadarak ezek után. Ami viszont vicces, bár persze azt gondoljátok most, hogy mi lehetne ebben a történetben vicces, de van vicc pedig. Az, hogy annyira szánalmasan működik az agyam, hogy mikor bárhol meglátok valami oda nem illő dolgot, vagy olyat ami eddig nem volt ott, vagy a perifériám szélén megmozdul valami, akkor az első ezredmásodpercben az agyam azt sikítja, hogy PÓK! FUSS! A következő ezredmásodpercben már helyreáll a rend, és látom, hogy dehogy PÓK, hanem egy légy, bogár, kerti szék, döglött kismadár. Nem, semmi ilyesmi nem befolyásol, hogy elvileg nem léteznek kerti szék nagyságú pókok. A gyors váltás miatt nincs időm elkezdeni sikoltozva, összevissza hadonászó karokkal elrohanni, pedig az még javítana a szomszédok rólam kialakult képén. Mentségemre legyen mondva, hogy reggelente értek már ilyen meglepetések, hogy kinyitottam a bejárati ajtót és ott figyelt szemmagasságban egy akkora pók mint a tenyerem, meg hát a fóbia az fóbia. Szerencsére ez az ezredmásodpercnyi megborulás külső szemlélő számára észrevétlen marad, bár most, hogy leírtam, már mindenki tudja, hogy valami nagy baj lehet nálam odabent.
