azért néha még én is megdöbbenek, hogy a női agy mire képes. Az történt, hogy számításaim szerint tegnap kellett volna hajat mosnom, hogy ma ne nézzek ki nagyon ótvarul, viszont már napközben éreztem, hogy nekem ehhez kurvára nem lesz kedvem. Mert egyébként úgy nagyjából tíz percembe telik ez hajszárítással együtt, ami marhára megviseli a napirendemet, azért. Aki most felsóhajtott, hogy de jó neked, nekem másfél óra egy hajmosás, az gondoljon arra, hogy nekem azért tíz perc, mert tízszer kevesebb hajam van. Most meg azon sóhajtsatok fel, hogy ó, szegény Zenóbia, nincsen neki haja. Amúgy vettem vaddisznósörtés hajkefét, mert most ez az új elmélet a neten, hogy ha naponta negyed óráig kefélgeted vele a hajad meg vakargatod vele a fejbőröd, akkor egy év múlva akkora hajkoronád lesz, mint Somának. Egyelőre az a benyomásom, hogy pont olyan hatást érek el vele, mintha egy ilyen régebbi fajta ruhakefével fésülködnék, de térjünk erre vissza egy év múlva, mikor leültök mögém a moziba, és nem látjátok tőlem Jason Statham vállizmait, majd akkor lehet röhögni. Mi a jó fenét is akartam eredetileg? Ja. Hogy mivel éreztem a hajmosási kedv hiányát, ezért felvetettem a témát a Lillának is mailben, hogy ő hogy szokta ezt és hányszor most hajat és mi az a zsírosodási fok amivel még képes kilépni az utcára. A lényeg az, hogy simán meggyőztem magam arról, hogy ha a Lilla Kecskeméten kimehet az utcára pénteken úgy, hogy vasárnap mosott hajat utoljára, akkor ezt én is megtehetem itt nyugodt lélekkel, és máris lemondtam az esti hajmosásról. Határozottan elégedetté tett a tudat, hogy ma mindketten enyhén zsíros, ám de legalább összefogott hajjal mászkálunk a nagyvilágban. Egyedül sokkal gyámoltalanabb lennék, és nem viselném ily büszkén a copfomat. Így megy ez.
