Most pedig a hogyan próbálkozzunk az egészséges étkezéssel rovatunk első leckéje következik.

Így néz ki az eredeti recept, mellé írom, hogy mit csináltam másképp, a jó ügy érdekében:

Hozzávalók:

- 10 dkg dió (ebből három evőkanál lett végül, mert lusta voltam előszedni a mérleget)

- 10 dkg mazsola ( Iván utálja, így kihagytam belőle, mert rendes lány vagyok)

- 15 dkg darált mák (húsz volt itthon, azt bele is raktam, hogy ne maradjon meg)

- 15 dkg liszt (lett belőle 5 dkg sima, és 10 dkg graham liszt)

- 7 dkg margarin (hát ezt így hagytam, de igen tudom, hogy szentségtörés a margarin, és mindenkit fel kéne gyújtani aki azzal süt, de ezt nagyjából leszarom)

- 3 tojás

- 30 dkg kristálycukor (helyett, 10 dkg xilit)

- 1 kk sütőpor (lószart, egy egész zacskó)

- 1 csomag vaníliás cukor (ezt beleraktam, mert kicsit fostam, hogy mi van, ha nem lesz elég édes)

- 1 citrom reszelt héja (nem volt citrom, nem lett héj sem)

- 2 dl tejföl (kék, nem piros)

A tojást a cukorral habosra kevertem, ami xilittel is ugyanúgy habosra keverődött, mint bármilyen más cukorral, szóval eddig jó. Hozzáadódott a tejföl, az olvasztott margarin, aztán a sütőporos liszt, aztán a többi. Kever-kavar, előmelegített sütőbe teszi, örül és vár.

Finom lett nagyon, semmivel sem kellene édesebbnek lennie, mint amilyen. Iván megkóstolta, közölte, hogy hát ez tök jó, rakjunk rá csokimázat és tejszínhabot! Így az alant látható süti alul biosütiből, felül lejárt szavatosságú csokinyúlból tevődik össze. Nekem sikerélmény, mert bizonyítást nyert amit a Brigi átlag másfél éve próbál teljesen sikertelenül belesulykolni a kis agyamba, hogy attól még, hogy valami  nem csupa zsírból és cukorból áll, lehet finom, és nem ördögtől való ötlet az egészséges kaja. Most természetesen nem azt mondom, hogy ez itt ehető az ősbióknak, mert nyilvánvalóan nem az, és ők ha olvassák, akkor valószínűleg vagy rettentően röhögnek, vagy meg akarnak verni. Igen tudom, hogy attól, hogy kicseréltem másfajtára a lisztet és a cukrot, még nem csináltam semmi eget rengetőt, de nekem nagy újítás, és ez most öröm. Részemről természetesen lekvárt képzelek hozzá álmaimban, mert én vagyok az a lány, akinél sosem múlik el a lekvár-korszak. Épp ma néztem taposás közben Luke-ot és Lorelei-t, amint azt fejtegetik, hogy egy gyereknek akkor is lekváros tud lenni a keze, amikor az egész házban nincs is lekvár, de ez előbb-utóbb elmúlik, és magamra gondoltam, hogy hát nem is múlik ez el.

És a kép, íme: