Még mindig elgondolkodom ezen néha, hogy alakulhatott volna másképp is ez az én szakmai életem. Vegyünk egy olyan lányt/fiút mint én voltam tizenévesen, azaz nem azt hangoztattam minden karácsonyi összejövetelen a rokonság nagy büszkeségére, hogy állatokat fogok gyógyítani, vagy űrkutató leszek, vagy pénzügyminiszter. Ehelyett nem akartam színésznő és énekesnő sem lenni, mert önkritikám már akkor is volt. Egyáltalán semmilyen válaszom, még nagyon homályos válaszom sem volt arra a kérdésre, hogy mi leszel ha nagy leszel. Annyi csak, hogy hagyjál már békén baszki.

Így a kor divatjának engedve két választás állt előttem, amennyiben tovább akarok tanulni akkor gimnázium, ha nem annyira, akkor közgazdasági, és én nem akartam. A négy év alatt már kiderülhetett volna, hogy utálom ezt a témát és nem érdekel, de akkor még nem derült ki, mert egyáltalán nem kellett ezzel foglalkoznom, egyszerűen csak simán lefoglalt az iskolán kívüli élet.

A nagy rádöbbenés akkor ért, amikor pár év múlva mégis továbbtanultam, szakmába illően pénzügy szakon természetesen, és ott ha nincs három évig folyamatos iszonyú szerencsém, akkor sosem diplomáztam volna le. A végére mindenesetre rettentően utáltam az egészet, és addigra már azt is tudtam, hogy milyen irányba kellett volna elkezdeni azt a bizonyos pályaválasztást még anno 14 évesen. De ekkor már kitörölhettem a seggem is ezzel a tudással. Aki pedig azzal jön most, hogy de sosem késő váltani, nem végezhetsz egész életedben olyan munkát ami nem érdekel, mert az élet csak akkor teljes ha szereted amit a napok nagy részében csinálsz, az bekaphatja. Itt és most leteszem a szent esküt, hogy ha valaki biztosítja nekem azt az összeget, ami kiesik abban a két évben míg új szakmát tanulok, és kezdőből nem teljesen hülyévé képzem magam a gyakorlatban is, akkor most rögtön nekiállok cukrász tanfolyamot keresni a neten. 

Nagyon remélem, hogy az én gyerekem majd tudni fogja tíz évesen, hogy ő fodrász akar lenni, vagy autószerelő, vagy nagyvállalat marketing osztályán igazgató. Az is tény, hogy ha megnézem a mai diákokat, akkor én még mindig jobban jártam. Ma szinte kötelező tovább tanulni, nem mindegy, hogy melyik gimnáziumban teszed ezt, és az sem, hogy hány darab nyelvvizsgád van a végére, de minimum kettő legyen. Lehetőleg tanulj tovább külföldön, mert ez egy szar ország itt úgysem tudsz meggazdagodni, blablabla, kolbászból a kerítés effektus. Ehhez képest azok az elvárások amik felém érkeztek, simán teljesíthetőek voltak, és nem dőlt volna össze akkor sem a világ, ha mégsem tanulok tovább. 

A baj az, hogy nem látok megoldást, azon kívül, hogy a szülő befolyásolja a gyereket kicsi korától kezdve egy olyan irányba, ami neki tetszik, és ennek hatására a gyereknek is az fog tetszeni. De én olyat szeretnék, hogy amit tizennégy évesen nem tudtam, de harminc évesen már igen, azt inkább már tizennégy évesen is tudjam.