Azt hittem, hogy majd három oldalas élménybeszámolót írok a lagzival töltött hétvégémről, de úgy látszik mégsem. Két napja ennyire jutottam vele:

"Lassan egy hete, hogy nem írtam, gondolom mindenki teljes kétségbeesésbe zuhant, nem mehet ez így tovább. Lezajlott a háromszáz fős sátras lagzi, aktív közreműködésemmel, miszerint borostyánt drótoztam minden szembejövő oszlopra, és kerítésre, illetve kivasaltam nyolcszázhatvan kilométer fehér anyagot, amivel a sátrat borítottuk be belülről különböző fantáziadús módokon. Részemről csak a fantázia és a kézügyesség hiányzott, viszont régen röhögtem ennyit.

Előtte egy héttel felállították a sátrat, jött a falu apraja-nagyja segíteni, és ugyan időnként tovább tartott a megtervezés mint a kivitelezés, de azért kész lett minden amikorra kellett. Nagyon szerettem a hangulatot, a lazaságot, hogy az a normális, hogy mindenki segít, a saját dolgát félretéve."

Érjétek be ennyivel, mert úgy tűnik most nem jön több.

Ennél sokkal kevésbé érdekes, viszont még a hülyeségemet is bizonyítja, hogy magas sarkú papucsban jöttem ma dolgozni, pedig tudhatnám, hogy nekem magas sarkút csak kocsiban ülve szabad hordanom. Így aztán fáj a lábam, úgy járok mint azok a nők, akiket leszoktam fikázni, hogy minek vesz fel magas sarkút ha nem tud benne menni, és a farmer pont nem megfelelő hosszúságú, mert folyton bemegy a sarkam alá, amit szintén gusztustalannak tartok, miért nem lehet erre odafigyelni, blabla, ma mezítláb ülök az asztalomnál, és csak wc-re imbolygok majd ki, ha már muszáj.