Hát ezt nem fogjátok elhinni. Még sincs  -talán nem vagyunk reménytelenek-, hanem helyette van -biztos, hogy azok vagyunk-. Iván végül csak kórházban kötött ki, mert annyira szar lett a vérképe, hogy meghívták magukhoz egy pár napra szeretettel. Ráadásul tüdőgyógyintézet, neki meg nincs is tüdőbaja az eddigiek szerint legalábbis, remélhetőleg akkor sem lesz, mire kiengedik. Már a kapun behajtva elfogja az embert a vágy, hogy azonnal hajtson is innen kifelé, irtó vidám hely, a sok negyvenöt kilós emberrel, akik reményvesztetten dohányoznak az ősfák alatt a padon. Ivánnak szerencsére külön szoba jutott, amiért fizetni is kéne ha nem lennénk protekciósak, de mondjuk egy hatágyas kórterem egyenlő lenne a biztos tüdővésszel, szóval nyilván rááldoznánk erre a kenyérre valót is. Azt egyébként nem sajnálják tőlük, reggelire kapott négy szelet kenyeret, meg egy darab zsemlét. Vagy ezt kell beosztani egész napra lehet, csak ezt nem mondták. A rettentő siralmas kép ellenére amit mutat az egész kórház, azért az vicces momentum volt, amikor az éjszakás nővérke erőnek erejével próbálta rátukmálni Ivánra a köpőcsészét, nem akarta megérteni, hogy neki nincs rá szüksége, bőszen kérdezgette, hogy -de hát semmi slejm? biztos? kicsike slejm sincs?- majd fejcsóválva távozott. Ezek a tüdőbetegek sem a régiek már.  

Borzasztóan igyekszem tartani magam és nem kétségbeesni, annak ellenére, hogy egyedül kellett aludnom is, és még egyedül is fogok egy pár napig. Most már úgy vagyunk mi az Ivánnal, hogy részünkről rendben, beköltözünk a kórházba akár két hétre is, de találják már ki, hogy mitől van ez. Hát azt hiszem nem kell sokat gondolkodnom, hogy mit szeretnék a születésnapomra.