Azon elmélkedem néha, hogy vajon ez így lesz-e, hogy ha valami ennyire jó, akkor az már csak rosszabb lehet az idők folyamán. Vajon ezért ragaszkodom-e ennyire ehhez a mostani jól bevált életemhez, mert félek ettől, hogy mi van ha nem jár még ennél is több öröm és boldogság, hanem csak ennyi jár, és ha nem tudtad megbecsülni és beérni ennyivel, akkor dögölj meg. Akkor így jártál, belehalsz a szülésbe, vagy nesze neked egy beteg gyerek, aztán volt életed, nincs életed. Vajon mennyire segít a gyerekvállalás kérdésében a rettegés, ami elfog a gondolatra, hogy szinte újra érzem a rosszulléteket, amik voltak, és amik lehetnek szerintem, mert ugyan hiszünk benne, hogy meggyógyultam, csak én nem. Vajon jár nekünk nagy ház kerttel és kutyákkal és persze, hogy utoljára mondom, de két szép egészséges gyerekkel, és vagyoni jóléttel, grillsütővel, maseratival? Egészen jól berendezkedtem, figyelek magamra, óvom féltem magamat, nem iszom túl sokat, nem dohányzom, nem futok busz után, nem emelek nehezet, nem kávézom, nem iszom fekete teát sem, a capuccino is szigorúan koffeinmentes, a lépcsőkön figyelek a levegővételre, nem hízok sokat, nehogy baj érjen, és jöjjön a rettegett fibrillálás. Persze ettől még élek, nem hagyok ki túl sok mindent, de néha úgy tűnik, mintha bezárkóztam volna egy szobába, mert azt hiszem, hogy ott nem érhet baj, de ez ráadásul nem is igaz, mert fekvő helyzetben is voltam én már rosszul. De mindenesetre most van egy időszak, mióta jól vagyok, és boldog is, és mi történik, ha beengedek a testembe még egy embert, vajon érzi majd, hogy itt most nem csak az lesz, hogy én vigyázok rá, hanem neki is kell majd rám? És nem viszi magával a szerelmet ugye?