Nyugodtan köpködhettek rám, de még mindig nem utálom a telet, nem is rajongok érte mondjuk különösebben, de valahogy most nem érdekel, hogy hideg van, meg latyak, meg eső, hát ez van, tél van, majd elmúlik. Tavaly ilyenkor már rinyáltam ezen vagy egy hónapja legalábbis szerintem, hogy jáj legyen már tavasz meg jó idő meg napsütés meg erkélyre ülés. Az erkélyre ülés azért már hiányzik, de türelmes vagyok, és kivárom a sorom.
Abban bíztam, hogy most egy időre elkerülnek a változások, de aztán kiderült, hogy ha az ember férjhez ment, akkor már nem csak az ő véleménye számít, (nem, még nem válunk) ez eléggé váratlanul ért mondjuk, ne már. Aki ennyire biztonságfüggő mint én, annak félelmetes a változás, mármint ha az a változás nagyobb kaliberű mint mondjuk egy újfajta gyümölcsöt kipróbálni. Közbevetőleg amúgy a pomelo finom, és majd rakok fel róla képet, mert tegnap akartam, de aztán nem. A változásra visszatérve, nem önmaga miatt félelmetes, hanem mert benne van a kockázat, hogy megbántom vele a hozzám közel állókat. Meg a száraz kenyér is benne van, de az nem érdekes, mert az már a saját kínom, azt tudom kezelni.
Egyébként pedig valaki menjen el az Ivánnal Zorall koncertre, mert egyrészt a Zorall szerintem egy szar, másrészt meg előítéletes vagyok, és szerintem csak olyan emberek járnak oda, akik nem tudnak egy értelmes mondatot kimondani egyben. Kivéve az Ivánt, ő kitud, tegnap is hallottam. "Ez a pisztácia egy fos!" Ráadásul tök drága pisztácia volt, a lidl-ben mondta is a pénztáros srác megemelve a zacskót, hogy " De hát ez nagyon drága! Biztosan kéritek?!". Gondolom emlékezett rá, hogy a múltkor három bankkártya közül egyiken sem volt hatszáz forintunk, és a zsebeinkből kellett összekaparni a dinoszaurusz alakú csirkefalatkákra a pénzt. Kihagyhatatlan ajánlat volt.
