Iván tanul, így békében nézhetem Horatiot, mert ő egyáltalán nem bírja elviselni. Mondjuk az rejtély számomra, hogy miért megy valaki egy teljesen kiégett házba fehér kosztümbe helyszínelni, mármint nem Horatio, hanem a szőke nő, akinek nem tudom a nevét most, de majd gondolom megtudom a következő egy órában. Már lassan egy éve írom ezt a blogot, nem hittem volna. Ez onnan jutott eszembe, hogy el akartam kezdeni azon nyavalyogni, hogy ki akarok ülni az erkélyre vacsorázni meg borozgatni, és rájöttem, hogy jé, ezen már tavaly is nyavalyogtam ugyanitt. Most egyébként nem vagyok annyira hisztis az időjárás meg a tél miatt, a szervezésmentes életemhez egészen jól megy a szürke időjárás a sötét ködös estékkel. Ma tök jó napom volt, pont olyan, ahogy elterveztem, valószínűleg azért is érzem ennyire jónak, mert amúgy ha leírom, hogy mit csináltam, és ettől vagyok így elájulva, valószínűleg az olvasóim kilencven százaléka azt fogja gondolni, hogy te jó ég, miért nem köti egyszerűen csak fel magát?!

Szóval hazaértem időben, ez már öröm, összeraktam Iván után a cuccait (hajszárító, fésű, desodor a mosógépen, törülköző összegyűrve szintén a mosógépen, nadrág az ajtóra akasztva, mert elővette, aztán rájött, hogy már van elöl egy) mostam egyet, közben bedobáltam egy tepsibe krumplit, csirkét, hagymát, paprikát, némi fűszert és betoltam a sütőbe. Tornáztam, kiteregettem, tovább tornáztam, adtam Ivánnak vacsorát, és most itt ülök köntösben, vastag zokniban, Horatiot nézek, blogot írok meg olvasok, az élet tök jó mikor ilyen kiszámítható, néha ránk fér.

Még mindig nem tudom a szőke nőnek a nevét, de kómában fekszik éppen, szóval mindegy is.