Mi vagyunk a rozzant család, így is fogunk lassan már bemutatkozni, helló, Rozzanték vagyunk. Van egyszer az Iván, akinek bő fél év alatt talán most már sikerült kilábalnia egy makacs vírusból, ami ráment a szívére, kórházba került miatta, és mikor már éppen kigyógyulni látszott, azért még benyelt mellé egy jó kis hasmenéses magas lázas dolgot pluszban, hogy nehogy azt higgyük már, de végül is karácsonykor itthon volt, egy szavunk sem lehet ugye. Aztán van az a dolog, hogy a gerince műtve van, emiatt fáj a háta, néha sokkal jobban, mint kéne, figyelembe véve azt, hogy egyáltalán nem is kéne. Vagyok aztán még én is, mostanában ismét kicsit rakoncátlankodó szívvel. Gondolkodunk, hogy veszünk egy itthoni ekg gépet, mert valamelyik este például jól jött volna. Hajnali négyig beszélgettünk az ágyban, miközben vártuk, hogy helyre álljon a ritmusom, közben néha bevettem egy gyógyszert, hátha bejön. Végül bejött, másnap pedig a doki is megerősítette, hogy a gyógyszer jó ötlet volt, annak ellenére, hogy már egy éve nem szedem. De milyen jó lenne, ha meg tudnám mutatni neki, hogy na és amúgy így nézett ki az ekg-m, ez vajon azt jelenti, hogy két hetem van már hátra csak, vagy azért még két évem is akár, mert így csak abból tudunk meg újat, ha annyira rosszul vagyok, hogy elvisz a mentő, de olyan szerencsére már két éve nem volt. Mivel lassan egy éve nem szedem a gyógyszert, éppen kezdtem elhinni, hogy lehet, hogy mégis meggyógyultam tényleg, az utóbbi hónapokban már abszolút normális életet éltem, szinte ugyanúgy mint minden más egészséges ember. De elég ennyi, hogy egy fél éjszaka félre ver a szívem, és megint erre figyelek folyton, megint számolom a pulzusom, megint minden gondolatom itt van, hogy vajon rosszul leszek-e, ha iszom egy pohár bort, vagy ha felmegyek a harmadikra gyalog, vagy ha egyáltalán megmozdulok. Borzasztóan utálom ezt már, az utóbbi három évem elég nagy része ezekben a félelmekben telt, és ahogy látom, elég nehezen lábalok ebből ki. Nyilván úgy kellene felfognom, hogy úgysem tudok mit tenni ellene, éljünk a mának, ha előjön a rosszullét előjön, nem tudom megakadályozni, főleg, hogy sosincs normális oka, úgy értem nem öt kilométer futás után történt soha. Ezért most iszom is egy pohár bort, lesz ami lesz, éljünk veszélyesen.
Ráadásul áh, elegem van ebből az egészből, még az sem, hogy bemegyek a munkahelyemre, és könyvek között lennék, csak annyi van körülöttem, amit a táskámban viszek magammal. Persze most olvastam egy regényt egy könyvkiadóról, ilyenkor előjönnek az egyébként mélyen elnyomott álmaim, Iván javasolta hogy keressek regényeket boldog közgazdászokról, hátha az segít. Az empátia magasfoka az Iván amúgy.
