Az pedig szerintem semennyire sem korfüggő, hogy valaki fél-e a sötétben, vagy nem. Gyerekként égni kellett a folyosón a villanynak míg el nem aludtam, mert különben féltem a mumustól-szörnyektől-szellemektől-ufóktól, néha mindtől egyszerre, és ez azóta sem változott. Ha egyedül vagyok, és sötét van akkor előbb-utóbb félelem van. Nem tudok aludni, minden kis zajt iszonyú hangosnak hallok, ledermedek, leizzadok és szívdobogva várom a végzetet. Nem okoz nehézséget elhinnem, hogy mire a lapátosember áttörné magát a két ajtón a lakásig, eléggé leizzadna. De éjszaka az sem okoz nehézséget, hogy bármilyen természetfeletti erőben higgyek, így aztán néha szívesebben látnám a lapátost a gondolataimban. Aggódásban kevesen vehetnék fel velem a versenyt. Most pedig bekenem a kezem vaníliás kézkrémmel, mert ki van száradva folyton, és ez is eléggé aggasztó, mert egyszer csak majd egyenként leesnek az ujjaim, észrevétlenül elhagyom őket a jeges hideg télben. Vadállatok falják majd fel, morogva-nyálcsorgatva keresik többi részemet, mert ízlettem nekik.