Valamiért azt gondolom, hogy csak akkor írhatok új bejegyzést, ha bele tudok szőni valami irtó frappáns és főleg vicces mondatot. Ez biztos valami pszichés probléma nálam, és azért lehet, mert nincs elég önbizalmam ahhoz, hogy elhiggyem, hogy a nyomoromra is kíváncsiak az emberek, vagy legalábbis csak úgy kíváncsiak rá, ha az a nyomor vicces. Vagy egyszerűen csak én akarok lenni a jópofa lány, ha már szépségkirálynő nem lehetek. Most különösebb nyomorom nincs, vagy inkább újabb nincs, de ha lesz, majd úgy teszek mintha az lenne az év poénja.

Ennél sokkal érdekesebb, hogy voltunk megnézni a Kornéliáék gyerekét, aki pontosan akkorának tűnik mint egy kenyér, csak nehezebb. Egyelőre nem túl sok mindent csinál, lévén három hetes, de már most ravasz, pedig azt hittük, hogy még ilyenkor nem lehet az. A csücsörítés nekünk tökre elég produkció volt, ezzel elvoltunk egész este, hogy - nahát, és emlékszel, milyen aranyosan csücsörített, - közben imitáltuk is a dolgot, mint két debil. A mi kedvünkért a sírás kimaradt abban a két órában, ezzel esélyt adott rá, hogy nekünk is legyen valaha gyerekünk, bár a napokban többször is azt mondtam Ivánnak, hogy ki van zárva, hogy szüljek neki, mert pont elég nekem ő is. De aztán csücsörített, és máris boldogabban szedtem ki az edzőcuccát a táskából.