Amit pedig tényleg nem hittem magamról még az is bekövetkezett. Először is nem hittem azt, hogy élvezni fogom a készülődést az esküvőre, a sok rohangászást meg mindent ami ezzel jár, de élveztem. Ezt is elég nehezen vallottam be magamnak, de aztán csak sikerült. De hogy én is eljussak odáig, hogy az utolsó héten meggondolom magam, és mégsem az a ruha kell, mert nem is tetszik, de két hónapja még tetszett, most meg nem, és inkább egy másik, és ezen rendesen idegelem magam két napig, míg lezajlik az egész csere, na hát ezt már nem.

A gondolataim manapság affelé közelítenek, hogy mégis mit képzelek én magamról, nem én vagyok az anyakirálynő, ez csak egy nagy fehér ruha basszus, attól, hogy felveszem, még nem leszek amerika szépe, mert én leszek benne ugyanúgy, nem valaki más. Csak Zenóbia lesz, nagy fehér habba burkolva, a szokásos szürke helyett, ami ugyan önmagában felér már egy csodával, de kissé mintha túl lenne ez lihegve, és ez az ami elkeserít, hogy tényleg biztos voltam benne egészen tegnapig, hogy nekem sikerült túllihegés nélkül megoldani ezt az egészet.

Így most már nem mondhatom el, hogy bezzeg én mekkora laza menyasszony voltam, mert nem voltam az. A Loretta meg majd behajtja a tartozásomat, az ő menyasszonysága alatt kb. a seggét is kinyalhatom majd, hogy elviselte a lihegéseimet.