Mostanában szinte minden nap eljátszom azt a jelenetet, hogy piros a lámpa, ezért megállok és várom, hogy zöldre váltson, közben pedig meredten bambulom a kanyarodó út lámpáját, mert annyira okos vagyok, hogy ha az majd pirosra vált, akkor az enyém zöldre, tehát már mehetek is. Aztán mikor pirosra vált, akkor tovább álldogálok ott egy helyben és bambulok, mert hát piros a lámpa, piros lámpán pedig nem megyünk át, mert elüt az autó.

Azt is megfigyeltem ma, mint fura jelenséget, hogy a villamoson (már milyen régen volt villamosos élmény) a hátam mögött cuppogva csókolózó párocska iszonyúan irritált, és magamban azt gondoltam, hogy jáj hát nem igaz, hogy ilyen hangosan kell cuppogni meg vékony hangon gügyögni egymásnak, pfujj undorító. Amikor pedig leszálltunk ugyanannál a megállónál, és felfedeztem hogy a párocska mindkét tagját ismerem látásból, de nem gondoltam, hogy összejönnek, akkor meg már idülten vigyorogtam, hogy jé milyen aranyosak, de jóóó.